Hazafelé vettem magamnak egy süteményt. Nem lenne szabad. Most éppen vissza fogottabban kell táplálkoznom. Mégis. Talán egy darab édesség szombaton még nem dönti romba a kímélő étrendemet.

            A süti tetején hófehér tejszínhab, az egész egy költemény, a látványa ínycsiklandó. A diétás krémleves után aztán megjutalmaztam magam a festményi szépségű csemegével. A villa azonban nem légies habba merült, hanem valami sűrű, zsírosnak érződő masszába. A csoki darabok fémesen ropogtak a számban, a tészta pedig át volt áztatva nehéz sziruppal. A látszat mögött nem azt találtam, amit sejteni véltem.

            Gazdasági döntéseimet sokáig fontolgatom. Lehetőség szerint utánajárok a mesternek, keresek garanciát, meggyőző érveket. Meg is egyeztem valakivel, és az óta sem jelentkezett. Itt áll a dolog, kerülgetem, de az illető már a telefont sem veszi fel.

            Hasonló „pénz ízű” esetben pedig egy nap alatt megoldotta a bajt az emberem. Udvariasan, korrekt munkavégzéssel, tisztán és gyorsan. Pedig, elsőre nem tett rám hatalmas benyomást.

Írás közben ismét megzavar a szelídnek látszó galamb, amely hetek óta azon dolgozik, hogy az erkélyemből hulladéklerakót csináljon. Mivé lett a régi, irodalmi „galamblelkűség”?

            Az évek során kialakult bennem egy saját védekező mechanizmus. Szeretek az emberek szemébe nézni beszélgetés közben. Nem azért, mert a szem nem hazudik, hanem mert ott gyakran több látszik annál, mint amit a szavak elmondanak.

            Hosszan sorolhatnám még emberek, események és történetek látszatának és valóságának különös viszonyát. Nem tudom, a világ lett-e ügyesebb a látszatok gyártásában, vagy én lettem gyanakvóbb az évek alatt.

Talán mindkettő igaz egy kicsit. A sütemény óta legalábbis óvatosabban hiszek a tejszínhabnak.