Nem a kedvencem már egy ideje ez a bizonyos nap. De végül mindig azzá válik a sok kedves megkeresés miatt. Összegzésre ösztönöz. Számadásra buzdít. Minősítgetésre. Ami pedig a leghiábavalóbb dolog az életben.

Először is a születésnap nem kér nekrológot. Főleg nem önmagamról. Az események, dolgok, emberek minősítgetéséről úgy is nagyon nehéz leszokni. A kimondása az könnyen abbahagyható, de hogy ez gondolatban se legyen, az elég nehéz. Minek minősítgessem akkor önmagam?

Aztán az, hogyan ünnepeljem. Ünnepeljem? Mit kívánjak? Végül, tervezetlenül is nagyon jó! Szépen kikerekedik. Megnyugtatóan nyugodt, nyugodalmas, léleksimogató. Kis zűrzavarokkal együtt is kedves és szeretetteljes. Hiába, ez a mániám! A szeretet.

Az idén talán a szabadság lett hangsúlyos. Semmi féktelenség, csupán a teljes és korlátlan szabadság. A lelki és fizikai szabadság. Az akaratom és vágyaim korlátlansága. Ebben a legnagyobb, az önmagammal szembeni elfogadás. Nem állok ellen a belülről jövő gondolatoknak, holmi szerzett gátak és frusztrációk miatt. Azt teszem, amit szerintem tennem kell. Szerintem. Jól teszem, kell nekem is a válasz, a megerősítés. Akár helyeslő, akár nemleges. Kell. Ma kell, mert holnap már késő.

Főszereplő két hozzám nagyon közel álló ember lett. Akaratukon és tudatukon kívül vetélkedtek egymással. A szabad akaratom döntött és szétáradtak kissé a dolgok. Majd visszatérnek a mederbe, maguk után hagyva az árvíz iszapját. Ami ugye, egy igen termékeny talaj. Virágos szép termést hozó talaj.

Kaptam rövid és tömör köszöntést, szép virágos szavakat, irodalmi idézeteket, mókás GIF-eket, zenés kis videókat, aranyos avatarok közvetítettek fiataltól és öregtől, itthonról és külföldről, közelről és távolról. Mindenkitől, kivéve a felmenőimtől.

Jól esett, köszönöm szépen! Testem, lelkem feltöltekezett, szívem tele van boldogsággal. Most egy évig taposom ugyan azt a lépcsőfokot.