Nem mai történet. Amikor a regényemet bemutattam, sok kritikát kaptam a mottója miatt. Ez állt benne:

„A férfi egy valamire jó, arra.”

Igen, értem. Provokatív. Éles. Sokan magukra vették. Akkor is elmondtam: ez nem általánosítás, hanem tapasztalat. Az enyém. Azokkal a férfiakkal, akikkel az életem összehozott. Nem minősítés akart lenni – inkább lenyomat. Annak a lenyomata, amit újra és újra megéltem.

Azt is mindig hozzátettem: biztosan bennem is van hiba. Anyámtól sokszor hallottam, hogy „semmit sem érek”, mert egy férfi sem akart rólam gondoskodni. Furcsa mondat ez. Mintha az értékem mércéje az lett volna, hogy eltartanak-e. Ehelyett a férfiak inkább a munkámban, a teherbírásomban, a tettrekészségemben látták a vonzerőt. Erős vagy? Akkor oldd meg. Vigyed. Bírd.

Sokat gondolkodtam ezen. A kritikákat sem söpörtem a szőnyeg alá. Hiszek abban, hogy tanulni életünk végéig az egyik legfontosabb dolog.

Most azonban egy olyan időszakban vagyok, amikor a tanulás nem könyvekből történik, hanem a testemben és a lelkem legmélyén.

Nehéz fizikai és lelki megpróbáltatások közepén élek. Van, hogy hajnalok hajnalán, fésületlenül, épp csak magamra kapott ruhában rohanok ápolni. Van nap, amikor őszintén nem tudom: mostam-e fogat. A családom tart meg. Segít, támogat, mellettem áll, tompítja, amit lehet.

És a férfiak?

Ők azonnal reagálnak. Egy kócos fejre. Egy újabb ráncra. Egy nem tökéletes öltözékre. Néha egyetlen pillantás elég. Nem mondják ki – de én értem. És szégyellem magam. Az ápolatlanságom miatt. A fáradtságom miatt. Az életem miatt.

Oké. Nem vagyok vonzó. Nem vagyok csini. Nem vagyok tipp-topp. Bocsánat.

Aztán megjelenik bennem a harag.

Mi van, amikor neked van szájszagod?
Amikor izzadságszagú a ruhád?
Amikor egyáltalán nem vagy szexi?
Amikor horkolsz.
Amikor szétesel.
Amikor azt sem tudod, ma van a születésnapom.

Igen, kedves férfiak. Teszitek, amit a testetek kíván. De azon túl?
Hol van az empátia?
Hol van a megértés?