Vándorol a falon az árnyék,
lassan körbeöleli a szobát,
mint rég feledett emléked,
mely nem enged, csak simul hozzád,
és ott marad mozdíthatatlanul.

Élsz vele, mintha joga lenne rád,
mintha minden nap újra választana,
kegyeskedne melletted maradni,
mintha szeretne még régenről,
s ezért nem találja a kijáratot.

Pedig ez az árnyék már csak benned él,
az időn túlra szakadt maradék,
boldogságot tőle hiába remélsz,
csak tart, nem ereszt,
s te toporogsz a semmiben,
üldözöd a fény foszló játékát,
melyet nem foghatsz meg soha.

A szívedben szól a tanulság:
amit nem engedsz el,
az végül téged nem enged többé.