Mennyi az elég,
aminél többet,
szebbet,
nagyobbat,
az ember nem remél?
Mikor megnyugtató a mosoly,
az étel,
a ház,
a társ,
az utazás,
a kaland,
és nem kutat tovább?
Fut, kapar, keres, hogy drágábbra leljen,
a másiknak, ha van, neki is legyen.
Nincsen se öröme, se búja,
egy könnycseppért nem áll meg,
pattanásig feszül élete húrja.
Újabb, és újabb nőt próbál.
Jé, azon a ruha jobban áll!
A következő férfi nagyobbat ígér,
bizonyosan, az többet is ér.
Sehol nincs otthon, nem elég a van,
nagyobb lakás és ház után rohan.
Kevés az ölelés, kicsi a csók,
hiszi a boldogtalan, ez olcsó.
Aztán a végén, áll a révnél,
bámulja a csónakost, hová visz ez most?
Szomorúan néz hátra,
a kicsi házra,
a semmi utazásra,
arra az egy férfira, nőre,
aki és ami volt, egy jövőre.
Arra, ami nincs,
elveszett kincs,
mit a kezében tartott,
és kevésnek látott,
akkor, ott.