M
ennyi
az elég,
aminél többet,
szebbet, nagyobbat,
az ember nem remél?
Mikor megnyugtató a mosoly,
az étel, a ház, a társ, az utazás,
és a kaland, és nem kutat tovább?
Fut, kapar, keres, hogy drágábbra
 leljen, a másiknak, ha van, neki is legyen.
Nincsen se öröme, se búja, könnycseppért
nem áll meg, pattanásig feszül élete húrja.
Újabb, és újabb nőt próbál. Jé, azon a ruha
jobban áll! A következő férfi nagyobbat ígér,
bizonyosan, az többet is ér. Sehol nincs otthon,
 nem elég a van, nagyobb lakás és ház után rohan.
Kevés az ölelés, kicsi a csók, hiszi a boldogtalan,
ez olcsó. Aztán a végén, áll a révnél, bámulja
a csónakost, hová visz ez most? Szomorúan
néz hátra, a kicsi házra, a semmi utazásra,
arra az egy férfira, nőre, aki, és ami
volt, egy jövőre. Arra, ami nincs,
elveszett kincs, mit a
kezében tartott,
 és kevésnek
láthatott,
akkor,
ott.