Vitázhatunk a kifejezés tartalmáról, hogy a „reneszánsz ember” olyan sokoldalú, kreatív, kíváncsi és önmagát folyamatosan fejlesztő ember, aki több tudományágban, művészetben vagy életmódban egyaránt otthonosan mozog.

Én most a mai értelmét feszegetem. Megjelent egy olyan típus, aki nem áll meg holmi akadályok és nehézségek miatt, hanem önnön kezébe veszi a sorsát és cselekszik. Széles látókörrel, rugalmas alkalmazkodóképességgel és állandóan fejlődő tudással.

Az általam ismert reneszánsz ember televíziója egy hatalmas, faragott ládán áll. Az a bizonyos láda Margaréta kisasszony stafírungjával volt tele 1753. február 18-án. A hölgy valószínűleg azon a napon lett asszonnyá, és hagyta el a szülői házat. A nappali más bútorai nem olyan régiek, de patinásak, egyediek: a tulajdonos egyéniségének sokszínűségét tükrözik, ha nem is különösebben értékesek. Ő ugyanis nem az anyagi gyarapodást üldözi. Természetesen nem ellensége önmagának – birtokolja a szükségeseket, megnyugtató a helyzete –, de a tudását, a munkáját helyezi az első helyre.

Zajlik körülötte az élet, pezseg a világa, eligazodik a színes nemzetközi porondon.
„Művészbejáró” nevű rendezvényünkön pörgött, élt, szervezett, rendezett. Autentikus söröző Koppenhágában, ahol számtalan nemzet képviselője megjelenik. Norvég énekes gitárkísérettel szórakoztat bennünket. Magyar képzőművész lány képei díszítik a falakat, melyeket a sörivók körbejárnak, nézegetnek, kérdeznek a művésztől. Költő olvas fel a verseiből, majd válaszol a kerekasztal kérdéseire.

Odébb spanyolok társasjátékoznak — nem kell kérdezni, tudvalévő, hogy ők szoktak ott és azzal a játékkal játszani. Azok meg ott, szülinapozó dánok, hisz kockajátékoznak. Evidens, nem? Autentikus helyen, teljes természetességgel élnek, mulatnak, beszélgetnek.

Igaz, a dán beszéd mintha keményebb lenne, pattognak a szavak. Mintha egy italos német rossz angolsággal, forró krumplival a szájában mondaná el a gondolatait.

Számomra az este csúcsa, amikor a csapostól – ő Ramón – a következő kört rendelik: egy pálinka, egy unikum és egy sportfröccs. Ramónnak ez nem okoz gondot, nem kérdez vissza, csak rakja tálcára az italokat – Koppenhágában.

Estémet hibátlanul és jól képzett értelmiségi fiatalokkal töltöttem, lakóhelyemtől 1500 kilométerre. Hívtak, menjek máskor is, mert kiválóak a kvízestek, a stand-up estek, sőt, néha a Sunday Comedy próbái is ott zajlanak bemutató előtt.

Ők azok, akik valaha itthon is megállhatták volna a helyüket – ha lett volna hová állni.
Ma ők a mi újkori reneszánsz embereink: idegen országok vendégasztalainál teremtik meg azt a szellemi közeget, amit itthon elengedtünk. És miközben mi arról vitázunk, mi a reneszánsz ember, ők épp megélik a reneszánszot – máshol, más nyelven, más éghajlat alatt.