A telefonomon túl sok fotót tárolok. Elkezdtem törölni, hogy legyen hely. Válogatás közben láttam, sok nem is lényeges, csak valami apró megjegyezni való. Sokáig rendezgettem az emlékeimet, és azon elmélkedtem, honnan is bennem ez a túlméretezett vágy, hogy elraktározzam a pillanatot.

Ha főnév, ha jelzős szerkezet, igen rövid időtartamot jelent. Mi pedig, abba kapaszkodnánk, szeretnénk megőrizni valamit, ami csupán egy porszem a homokórában. Az idő nem látható, érzékszervekkel nem érzékelhető. Számunkra szubjektív valami, személyes élményeinkhez, tapasztalatainkhoz kötjük. Leibniz szerint az idő egyfajta mérési eszköz, mellyel mi az események sorrendjét, azok időtartamát, és a köztük lévő időbeli távolságot állapítjuk meg, a tárgyak mozgását hasonlítjuk össze.

Önmagamon gondolkoztam: miért készítem ezt a sok képet? Amint egy számomra pozitív helyzetbe kerülök, szépet látok, jó dolog részese leszek, kattintanom kell. Pedig, később ezeket csak tárolom, ritkán nézegetem. Miért? Nem tudom. Talán, mert nagyon sokáig vártam a nyugodt és kiszámítható életre, és ott van tudat alatt, hogy megtartsam, ne veszítsem el.

Tudom, sokan vagyunk így. Barátnőim is tesznek hasonlókat. Éveink száma, vagy a helyzetünk a bűnös? Már, amennyiben baj ez… A gyerekeim néha megmosolyognak, ebből érzem, sok vagyok. Az biztos, több, amit töröltem, mint amit meghagytam. Sok kattintás, hogy a legmegfelelőbb pillanat maradjon meg.

Miután végeztem, számtalan nem rögzített emlék jött elő. Nem biztos, hogy a fényképekkel megőrzött életpillanatok fontosabbak. Ami megmarad, az mind számít, az mind részemmé vált. A sok családi összejövetel, vidám együttlétek, szép természeti csodák, kedves alkotások. Emberek, állatok, az otthon kedves melege. Ezek adják a testem melegét, szemem fényét, vérem lüktetését.

Szerencsés alkat vagyok, hogy intenzíven megélem az érzelmeim. Ha időnként nehéz is ez, mert ami fáj, az is erős, ennyire boldognak lenni jó dolog.