Nem tudom, mi is motivált jobban, a család, a kikapcsolódás vágya, a kalandvágy, vagy a kíváncsiság. Busszal nekivágtam és a keleti országrészbe utaztam. Kánikula van, tömegközlekedéssel hosszú az út, de ott volt az utazásban a lehetőség, érint olyan helyeket, ahol a gyerekkoromban laktam. Hát, nekivágtam!

Hajnalban indultam, nagyon kellemes volt az idő. A véletlenül itthon maradt kiskabátom sem hiányzott. Ahogy haladtunk egyre keletebbre, úgy változott a kép. Ja, és az út minősége! Meglepődtem, hogy egy távolsági buszjárat olyan útvonalon halad, ahol néha több a folt, mint a Küsmödi ködmönén. Sokat álmodoztam tengeri utazásról, de feladtam ezt a tervemet, mert nem jól viselem a hullámzást. Most, valami hasonló érzetem volt. A sebességkorlátozást jelző táblák 60 km-ben jelölték meg a maximumot, de az már akár tengelytörést is okozna.

Az első olyan megálló, ahol csak gyerekkoromban jártam, már az valami különös érzést okozott. Filmélményeket idézett, mint a Volt egyszer egy vadnyugat, ahol kopott ajtók előtt idős emberek ülnek, nézik a porban fürdő napsütötte utat. A szántóföldek ugyan olyan tágasak most is, mint az emlékeimben. Szép nagy, húsos kukoricaföldeket láttam, habár kicsit megcsipkedte a kánikula a leveleket már. A napraforgó érett, nem sárgán bólogat, de szép termés látszik az útról belőle.
A falvakon, kis városokon áthaladva változatos kép alakult ki bennem. Néhol fejlődés mutatkozik, szebb épületek, parkok, hasonló, mint az országban másfelé. Néhol azonban szomorú pusztulás és elnéptelenedés. Látszik a portán, hogy ott nem laknak már jó ideje. Nem egy-egy ház, hanem szinte fél falu!

Néhány percet tartózkodott a busz ott, ahol kiskamasz voltam. Gyorsan körülnéztem, és még most sem térek igazán magamhoz! Por, romos házak, kosz, kihalt környék. Emlékeinkben a gyermekkor helyei amúgy is nagyobbak és szélesebbek, a jelen valóságában nem csak összetöpörödött a hely, hanem el is kopott. Mondom, mint egy régi amerikai filmben az aranyásók elhagyott falvai! Komolyan!
Lassan közeledtünk a keresztmamám falujához, ettől elszálltak a furcsa gondolatok. Akárhány éves is vagyok, felemelő érzés egy látogatás a nénémnél. Sürgött, forgott körülöttem, mint kislány koromban. Finom étellel és süteménnyel várt, hűvös szobában ültünk le beszélgetni. Örültünk egymásnak. Nála a változatlanság megnyugtatott és jókedvre derített. Este a hűvösben karonfogva sétáltunk. Élveztem a víz felől a békák hangját, a baromfiudvar jellegzetes zajait, és a nagy falu békés csendjét. A járókelők köszöntek, utat engedtek, ha kellett a keskeny járdán. Régen aludtam már olyan hosszút és mélyet, mint most a keresztmamámnál.

Sok szép emberi gesztustól, érzelemtől, élménytől elszoktunk már. Nyomogatjuk a mobilunkat, száguldozunk a légkondicionált hibrid autókkal, és nem látunk, csak nézünk. Elfeledkeztünk arról, hogy milyenek azok a dolgok, melyeket megvásárolni nem lehet, mert annyira anyagiassá vált a világ. Most egy kicsit feltöltekeztem, tapasztalatokat szereztem a nem megvehető világról, új mosolyok ragadtak rám, megtelt a szívem a néném ölelésével.