Nem vagyok birka. Nem vagyok hősnő. Élek.

„Olyan ember van, aki elfáradt. Olyan is, akinek nehéz élni. De olyan nincs, aki belül öregnek tartja magát. Csak a gubó öregszik. A benne várakozó lepke soha.” – írja Müller Péter. És minden szava igaz.

Sokan hiszik, hogy az élet küzdelem. Harc. Fegyveres jelenlét. Vért izzadó megfelelés. Nos, akkor itt és most kijelentem: én nem harcos vagyok – hanem játszótárs. Nem katonának születtem, nem drámai hősnőnek. És ez nem gyávaság. Ez bátorság. Az élethez valóban bátorság kell – játszani, lazán, derűsen, abban a világban, ahol mindenki görcsösen próbál „komoly lenni”.

A felnőtt játszmák nem az én világom. A manipulációkhoz nincs türelmem, a hatalmi körökhöz nincs kedvem. Aki a manipulációkban él, azt hiszi, így irányít – valójában csak elveszíti önmagát. Inkább megtartom magamat. És megyek tovább. Egyenes derékkal.

Mert az élet ajándék. És aki állandóan harcol, az nem bontja ki. Inkább becsomagolva hagyja – és panaszkodik, hogy nehéz cipelni. Én viszont kibontom, megnézem, megszagolom, megsimítom. És örülök neki.

Tudjátok, hogyan lehet szépen játszani? Lazán. Görcsösen még senki nem játszott szonátát, és sosem táncolt boldogságot. A legszebb színházi pillanatok azok, amikor a színész nem játszik – hanem él. Úgy, hogy belefeledkezik. Elfelejti a nézőket, elfelejti, hogy szerepben van. Mert az élet maga is színház – és bennem a lélek nem tragédia, hanem derű.

Ezért vonzanak a zenék, filmek, történetek, amelyek emlékeztetnek rá, hogy élni jó. Hogy nevetsz, lubickolsz, ölelsz, és néha sírsz is – de belül mindig világít benned valami, ami csak a tiéd. És amit nem adsz át senkinek.

Mert a szerepeimet én választom. Az élet színpada az enyém, és nem más rendezi. Ha piros szoknyában akarok biciklizni hatvanévesen, akkor pirosban megyek. Ha kék a napom, akkor kékben leszek. Ha hófehér, akkor hófehérben. Kinek fáj? Legfeljebb annak, aki a saját életét nem meri megélni – hát a másét kritizálja.

Elég volt az „illik” meg „nem illik” világából. Abból, hogy kívülről döntenék el, mit szabad nekem, mit nem. Én élek – te pedig ítélkezel? Inkább fordítsd befelé a szavaidat: ott hasznosabbak.

Kötelességeim? Vannak. Anyaként, dolgozóként, emberként. Vannak korlátok is. A munkáért bért kapok, a gyerekemért felelősséggel tartozom. De a boldogságom? Az az enyém. És ahhoz nincs korhatár. Nincs szabály. Nincs engedély.

Nem kell hozzá semmilyen jóváhagyás. Nem kérek bocsánatot azért, hogy élek.
Kezdjünk ma fiatalos lélekkel egy szép és boldog napot!