„Az ember egy sziget – de a partjai más lelkekkel összeérnek.”
(John Donne nyomán)

Ki vagyok én?

Egy entitás – ahogy te is vagy, és minden ember. Egy önálló világ, saját határokkal. Nem birtokolható, ahogyan senki sem lehet más tulajdona. Ha kinyitom ezt a gondolatot, akkor mindenki az, aminek hiszi magát. Sem több, sem kevesebb. És mivel mérhetetlen, teljesen felesleges is méricskélni.

Önmagunkat néha érdemes megkérdezni: ez az öngondoskodás része. Másokat azonban faggatni – különösen számonkérő módon – nem vezet sehová.
Ki vagy te? – Az, akinek hiszed magad.

Eszembe jut az „akasztott ember” képe. Néha olyan helyzetbe kerülünk, amiből minél inkább szabadulnánk, annál jobban beleragadunk – mint a pókhálóba. Ilyenkor bölcsebb kivárni, csendben eltűrni, míg magától megoldódik. Aki kapálózik, csak saját magát fojtja meg. A meditáció ilyenkor átsegíthet a káoszon. De mielőtt közeledne a fény, át kell vészelni a legsötétebb éjszakát. És bár a hajnal sokáig késlekedik, egyszer csak mégis megérkezik – megállíthatatlanul.

Van, amikor vállalni kell a rosszat, hogy elérhessünk valami jobbat. Ha betelt a pohár, ha úgy érezzük, elszívják az erőnket, akkor ki kell törni. Az áttörés fájdalmas, de gyógyulást hozhat. És ahogy a gyógyulás közeledik, mi magunk is egyre közelebb kerülünk ahhoz, akik igazán vagyunk.
Ne félj! Jobb leszel. Jobb, mint valaha.

Az ilyen megtépázó helyzetek után a legfontosabb tanulság talán az, hogy ne ugorjunk egyik kalitkából a másikba. Ha tévedtünk, tanulnunk kell belőle. Ehhez pedig idő kell. Hagyjuk leülepedni a zavaros vizet, mielőtt újra inni próbálnánk. Ezek az időszakok akár gyógyítóak is lehetnek, ha nyitott szívvel állunk hozzájuk. Csendben lenni, önmagunkat vigasztalni, megpihenni – nem gyengeség.
Ha épp egy ilyen csendes állapotban vagyok, azt biztosan megelőzte egy zűrzavar, kapcsolati dráma, vagy egyszerűen csak egy rossz társaság.

De a Lét – igen, a Lét – számít rám. Nélkülem hiányozna valami belőle, amit senki más nem tud pótolni. A Föld, a Nap, a Hold, a madarak, a fák, a virágok… mind éreznék azt az apró vákuumot, amit a hiányom okozna.
És amikor ezt képes vagyok valóban átérezni, akkor megérzem a felém áradó szeretetet is.
És ettől minden a helyére kerül.
Ugye, milyen költői gondolat?

Ki vagyok én?
Az, aki ezt most leírta. Aki érzi. Aki kérdez. Aki van.

„És amikor végre megértettem, hogy nem kell másnak lennem, csak önmagamnak – akkor minden csendben helyére billent.”
(Ismeretlen szerző)