Gesztenyebarna, göndör haja kunkorodott a vállára,
huncut, zöld szemekkel kacagott a világra,
gyorsan és ügyesen mászott magas diófára,
vitte pici, hónapos babáját a magasba,
 túl hamar hozta bizony erre a világra.
A szomszédban Pali, ki lett szíve választottja,
ettől a szerelemtől semmi el nem tántorította,
nem lehetett lebeszélni, halogatásra bírni,
a fene fenét eszik, neki akkor is kell menni.
Semmi sem volt egyszerű, az útjuk sem volt sima,
Pali dolgozott és tanult, tette, ahogy bírta.
Annus mosolygott a világra, kikacagta,
mintha testvére lenne a fia, és a lánya.
Nem tanulta az életet, hanem bírálta,
 a csudába, nem adja azt, mit ő kívánna?
Sok volt a göröngy, és rengeteg kaptató,
munkahely, gyerekek, otthon, ingyen nem kapható.
Mindig kellett valami, kívánta a szeme,
nem praktikus és bölcs dolgokkal volt tele feje.
Kapott bizony sokat a sorstól, csapásokat
és veszteséget, hogy tanuljon abból, de hiába.
Nem fűlött hozzá a foga, vonakodott hinni,
hogy rajta múlik, merre fog a családja menni.
Nem vette komolyan az élet, keresgélte magát,
mintha nem lelné sosem saját tulajdon útját.
Az idő haladt, már ő sem olyan sebesen szaladt,
a gyerekek felnőttek, öregek elmentek, ő maradt.
Annuska akkor sem várt mást, este haza Palikáját,
ketten voltak, éldegéltek, többet beszélgettek,
fogták egymás kezét, mint annó, kislány és legény.
A múltjuk szép lett, csodás, szerinte, nem volt semmi
baj és gond már, megcsendesedtek egymással, ennyi.
Annus ment az égbe hamar, Palit hagyta maga,
gondolta, megnézi az utat, hová követi az ura.
Fenn mosolyogva fogadták a fürtös hajú kislányt,
nem változott semmit, ő volt mindig pacsirtánk.
Kacagott és nevetett, megmászni diófát keresett,
nem bánta harisnyáját, szakadó szoknyáját,
újra ő lett a szeleburdi, Szabóék Annuskája.