Csak egy kis piros!

Van egy titkos fegyverem.

Nem veszélyes, nem kell hozzá engedély, és a legtöbbször még csak nem is látszik.

Piros.

Ha valamitől félek, ha nehéz beszélgetés vár rám, ha ki kell állnom magamért, vagy valami olyasmire készülök, amihez a szokásosnál több bátorság szükséges, előveszem.

Felöltözöm pirosba.

Nem feltétlenül tetőtől talpig. Nem akarok úgy kinézni, mint egy közlekedési jelzőlámpa, amelyik elfelejtett zöldre váltani. Elég egyetlen ruhadarab. Egy blúz, egy harisnya, egy sál. Vagy valami, amiről rajtam kívül senki sem tud.

És máris bátrabb vagyok.

Persze tudom, hogy a piros ruhadarab nem rendelkezik természetfeletti képességekkel. Nem intézi el helyettem a dolgaimat, nem mondja ki a nehéz mondatokat, és nem hozza meg a döntéseimet.

De valahogy emlékeztet arra, hogy képes vagyok rájuk.

Nekem a piros az élet színe. A szereteté, a szerelemé, a szenvedélyé. A véremé, amely időnként mintha gyorsabban szaladna az ereimben, ha valami igazán fontos dologra készülök.

Tüzes jegyben születtem, úgyhogy elvileg nincs is szükségem különösebb gyújtósra. De azért nem árt az óvatosság. Nem szeretnék a saját lángjaimban elhamvadni.

Ezért a pirossal is mértéket tartok.

Csak akkor veszem elő, amikor kell. Amikor éppen az a kis piros hiányzik a világból. Vagy belőlem.

Régebben például piros étkészletet vásároltam. Akkoriban a fogyás volt a célom, és valahol azt olvastam, hogy a piros tányér segíthet kevesebbet enni. Hogy segített-e, nem tudom. Mindenesetre megszerettem, és azóta is abból eszem.

A piros pöttyös bögréből pedig határozottan melegebb a tea.

Tudományos bizonyítékom nincs rá, de a saját konyhámban én vagyok az illetékes szakértő.

A ruhatáramban is akad néhány piros csoda.

Egy blúz, egy pulóver, egy ruha. Nem sok. Csak annyi, amennyi időnként felvidítja a szekrény többi, józanabb lakóját.

A piros harisnya például nélkülözhetetlen.

Vannak ruháim, amelyek nélküle egészen elszomorodnának. Komolyan. Felveszem őket, belenézek a tükörbe, és látom, hogy valami hiányzik. Aztán előkerül a piros harisnya, és az egész öltözéknek egyszeriben jókedve támad.

A kedvencem mégis a piros kabátom. Gyönyörű az árnyalata. Van hozzá egy kicsi piros sapkám is. Ha együtt viselem őket, úgy érzem, még a szürke november is kénytelen egy kicsit felvidulni.

Piros cipőm is van, hozzá illő táskával. Kedves darabok. Nem hivalkodnak, csak diszkréten jelzik, hogy viselőjük nem kíván beleolvadni a háttérbe.

De a legfontosabb piros ruhadarabokról még nem beszéltem.

Mert szerintem egy nő ruhatárából nem hiányozhat a piros fehérnemű.

Nem feltétlenül azért, hogy valaki másnak tetsszen benne.

Hanem saját magának.

Én például különösen nehéz helyzetekben viselem. Amikor hivatalos ügyet kell intéznem, amikor valakivel szemben határozottnak kell lennem, vagy amikor egyszerűen szükségem van egy kis titkos önbizalomra.

Képzeljük csak el!

Ott ülök egy hivatalban, komoly fekete ruhában, velem szemben egy ugyancsak komoly hivatalnok. Papírok, pecsétek, nyomtatványok, szigorú tekintetek.

Ő nem sejti, hogy nekem titkos fegyverem van.

Én viszont tudom.

És milyen érdekes! Az ügyem gyorsan, kifogástalanul elintéződik.

Nyilván a piros fehérneműnek köszönhető.

Ugye?

Egyetlen piros dologgal nem sikerült megbarátkoznom. A körömlakkal. Nem tudom, miért. Lehet, hogy a körmeim önálló személyiségek, és más színvilágot választottak maguknak.

Nem vitatkozom velük.

Mert a pirosnak szerintem éppen az a titka, hogy nem kell mindenütt jelen lennie.

Elég egy apró folt, egy villanás, egy rejtett ruhadarab. Valami, amiről csak én tudom, hogy ott van.

Aztán kihúzom magam, felemelem a fejem, és nekivágok annak, amitől az imént még tartottam.

Mert lehet, hogy a pirosnak nincs varázsereje.

De nekem van.

Csak néha kell hozzá egy kis piros.