Az életünk döntések sorozata. Igen, mi döntünk arról, hogyan tovább. Tudom, sokan ilyenkor elkezdenek magyarázni a körülményekről, karmáról, Merkúr retrográdról, meg az Univerzum összeesküvéséről, de bocsánat – nem fogom átírni a mondatot. A felnőtté válás első lépése ugyanis az, hogy belássuk: a saját sorsunkért mi vagyunk a felelősek. (Tudom, fáj, kényelmetlen, sokan allergiásak rá, de attól még igaz.)
Lehet hadakozni, kifogásokat faragni, széttárt kézzel sóhajtozni… de ettől csak az idő múlik tovább, ugyanolyan könyörtelenül, mint eddig.

Gyakran hallom a „remélem”, „majd szeretném”, „jó lenne, ha…” klasszikusokat. Ha közel áll hozzám az illető, azonnal át is fogalmazom helyette – önkéntes fordítószolgálat, miért ne. Mondhatjátok: előnyöm van, hiszen én szinte felnőttnek születtem. Lehet. Bár én ezt inkább úgy éltem meg, hogy túl korán kellett döntéseket hoznom magamról. Utólag kiderült, jó döntések voltak – bár akkor még csak reméltem, hogy nem megyek velük fejjel a falnak. Van olyan, amelynek a gyümölcsére évtizedeket kellett várnom. A döntések gyakran lassan fognak beérni – mint a fán az a makacs barack, amelyik csak szeptemberben gondolja meg magát.
De megéri a várakozást.

Nem véletlen, hogy most épp ezen a gondolaton lovagolok. Az írói munkámmal kapcsolatban akadt kisebb vita – én pedig, mint egy makacs bivaly, tartom magam a saját szövegemhez, és nem vagyok hajlandó átírni. Fafejű vagyok? Önfejű? Valószínűleg mindkettő. De azt legalább megtanultam: ha mindig mások véleménye szerint próbálnék haladni, úgy cikáznék, mint a nyúl a reflektor fényében – amely azt sem tudja, jobbra-e, balra-e, vagy inkább adja fel az egészet.

Szerencsés vagyok, mert jó emberek vesznek körül. Nem bántanak, még a kritikát is selyempapírba csomagolják. Én pedig nem vagyok sértődékeny – kivéve, ha az írásaimról van szó, mert azokat úgy védem, mintha legalábbis császári porcelánok lennének. Makacsul hiszem, hogy tökéletesek úgy, ahogy megszülettek. Úgy kell szeretnem őket – még ha néha kancsal mondatot is hoznak világra.

Más a hozzáállásom, mert már nem ebből élek. Nem muszáj pénzzé tennem minden betűt. A gondolataim pedig néha olyan kacskaringós utakon járnak, mint egy frissen szerelmes kamaszé. Hiszen van olyan történet, amit más észre sem venne… nekem mégis lángot gyújt. Mindannyian más érzelmi entitások vagyunk – miért kéne hát mindent sablonba gyömöszölni?
Most ez a divat: „Ha élni akarsz, csináld pontosan így!”
Köszi, én inkább élek magamtól.

Hívhatjátok kamaszos lázadásnak is, nem bánom. De nem tudok és nem is akarok beállni az egyenruhasorba. Sőt, naponta más és más szerep jut eszembe. Tegnap még színházi koktélruhában mutatkoznék meg, ma sportos vagyok edzőcipőben, holnapra pedig romantikus utazó-szettet készítettem elő. Ez vagyok én.
Magamnak ezt az utat választottam.
Így döntöttem.