Mindig, minden körülményben önmagam adom. Hiszem, hogy felesleges a bujkáló és álcázó stratégia. Sőt, butaság, mert a valóság mindig a felszínre kerül és az nagyon kellemetlen. Egy szégyenteljes helyzet, amikor kibújik a szög a zsákból, vagy emlegethetném itt azt a bizonyos sánta kutyát is. Minél később világosodik meg valaki körül az igazi valója, annál kellemetlenebb a helyzet. Persze, elfogadom azokat a kritikákat, amelyek a nyílt személyiségemért illetnek, de számomra egyszerűbb, ha eleve ismernek, tudják, ki vagyok, mint utóbb szembesülni az igazságommal.

A fenti gondolatok oka pedig a mai nap szélsősége. Ismerek embereket, akik hiszik, hogy ők a boksz kiváló bajnokai, és lelkesen ütnek abban a hitben, hogy én vagyok az a láncon lógó boksz-zsák, ami csak azért van, hogy erősítsék a technikájukat. Én viszont nem osztom a nézetüket, és óvatosan kihátrálok a környezetükből. Jön utána az értetlenkedés, magyarázatkövetelés, esetleg durva anyázás, de nekem már bottal üthetik a nyomom, messze járok. Azokat is ebbe a körbe sorolom, akik annyira negatívak, hogy velük csak átkozódni, vagy zokogni lehet az élet alattomos szörnyűségein. A hírportálokból áradó rémhírek sem érdekelnek. A valóság sosem az, amit el akarnak hitetni velem. Ők megint csak nem a kedvenceim. Egy ilyen társaságot elviselni nehezebb, mint egy műszak a kőbányában.

A világ másik fele pedig egészen más. Hivatalban várakozva nagyon távoli rokonokkal találkoztam össze. Szüleimmel egykorú házaspár várakozott, szintén sorszámot szorongatva. Beszélgettünk, halkan viháncolva a régi közös élményeken. Jókat nevettünk a korosodó testünk nyavalyáin, a hétköznapok nehézségein. Semmi panaszkodás, csak örültünk egymásnak, az életnek, a családnak, a jó időnek, mindennek. Amikor sorra kerültem, szinte sajnáltam az elválást. Mire végeztem, ők nem voltak már ott. Vidáman hagytam el a hivatalt, mert az ügyintéző kedves volt, segítőkész, és kis cetlikre gyorsan fel is írta, mi a további teendőm. Az a fél óra többet ért egy vitamin tablettánál. Kezemben csomagokkal léptem fel a trolira és egy férfi azonnal át is adta a helyét. Rám mosolygott és segített a szatyraimat elhelyezni. Amikor leszállt, „Szép napot”-tal köszönt el. Az út további részében egy fiatal anyukával beszélgettünk, akit sosem láttam, mégis kedvesen csevegett velem, míg a kislánya az ablakon tekintgetett kifelé.

Az élet nem rózsaszín felhő, de a mindennapok aranyai a kis, hétköznapi csodák és örömök. Semmi értelme a létemnek, ha nem látom ezeket a mosolyokat, gesztusokat, bimbózó virágokat, a ragyogó napsütést. Kár a drága időnket szomorkodással, kritizálással, elégedetlenkedéssel tölteni! Nem az a lényeg!