Voltál már úgy, hogy sokat adtál magadból? Szeretetet. Törődést. Figyelmet. Empátiát. Tudod, mire gondolok? Arra az állapotra, amikor körötted sokan állnak, de éppen nem tudnak adni. Rád csatlakoznak, mint egy töltőre és szívják az erőt, a lelket és az energiád. Nem akarattal, vagy nem rosszaságból, hanem mert éppen lefogytak, lemerültek, kiürültek.

Valami végtelen a légüres tér, ami ilyenkor bennem tud keletkezni. Se eleje, se vége, csak a sötét semmi, a fekete folt, a végtelen. Nem tudom, hol kezdjem a feltöltésemet. Én kire kapcsolódjak? Hová dugjam azt a fránya csatlakozót? Hol vannak rejtett tartalékok? A vészhelyzeti elemeket keresem! Hahó! Hol vagytok? Duracellt akarok!

Néha semmi különös nem történik, csupán több hozzám közel álló egyszerre esik szét. Nem tagadhatom meg magamat, engedem a leszívást. Pontosabban, akkor még nem tudom, hogy ez szívás! Egyszerűen csak empatikus vagyok. Patikus inkább, gyógyszere más bajának. Adom a szívem, lelkem, engedem a vállamon könnyezést, tűröm a zavart, hülye, semmiokavitákat. Később aztán feleszmélek, de akkor már késő. Apátia van.

Hol kezdjem az újraélesztésemet? Alvás. Az mindig jó, megy, alig tudok reggel feléledni. Hatalmas bögre kávé is kevés. Kaja. Tápláló, vitamindús és sok kaja. Ez már nehezebb! A sok. A lelki töltődés macerásabb. Nekem bejön a zene, mindegy milyen, csak abban a percben bukjon rá a fülem. Filmek. Titkolom, de vannak ilyen alkalomra valók. Azokat koptatom újra és újra. Kulturális élmény. Ha van, akkor valami fogamra való legyen, és persze, alkalmam is adódjon, hogy menjek, nézzek és lássak.

A mozgás. Szabadban, száguldozva, végkimerülésig. Mozgás a zöldben és a jó levegőn. Nem baj, ha meleg, ha hideg, és az sem zavar, ha nedves. Csak sok legyen minden légzésnél. Szellőzzön át a testem és a lelkem. Merjem kiszuszogni a keserűt és áporodottat, hogy legyen helye a friss és üde számára.

Te mit teszel hasonló helyzetben? Mi az, ami segít rajtad? Mivel töltekezel újra, ha elszívtak és lemerítettek?