Néha ki kell fordítanom a dolgokat, hogy jól értsem a helyzetet. Megbántódtam? Megbántódtam. Tehát ott még dolgoznom kell magamon, ott nem vagyok elég erős. A tapasztalás mindenképpen jó, mert megtaláltam azt a pontot, amelyen még dolgom van.

Ha a fejemben rend van, akkor vagyok képes jól szeretni. Káoszban nem lehet szeretni. Amíg én nem vagyok jól, addig csak ráncigálom a másikat, kapkodok, magammal rántom őt is. Ismernem kell önmagam, a határaimat, és akkor képes vagyok szeretni, sőt, jól szeretni.

A leglényegesebb számomra, hogy minden belőlem indul ki. Megnyíltam valakinek, beengedtem a gondolataimba, vágyaimba, reményeimbe, álmaimba. Lemeztelenedtem előtte. Láttam benne a jót, az érdemest, hittem benne. Elmértem a lépést. Túl sok volt a számára, elesett, elbukott. Olyan terhet tettem a vállára, ami neki sok volt. Tanulnom kell belőle.

Amikor elkezdtem változni, minden nap új meglepetéseket hozott. Kezdetben nagyon látványos a fejlődés. Sok a baj, sok a gyógyulás. Aztán egyre csökken a javítani való, jön a felismerés és megvilágosodás. Eljutottam egy pontra, amikor már nem láttam az apró réseket a pajzsomon. Néha át kell értékelni a helyzetet. Nem szabad belekényelmesedni, kell időnként a kritikus látásmód.

Ha történik valami fájdalmas, nehéz és sebeket ejtő, akkor megint jobban befelé kell nézni. Aki megsebzett az a saját fájdalmát vetítette ki rám. Az ő dolga. De ami napokig fáj, az már az enyém. Miért is érzem ezt a kíméletlen sajgást? Mert ott még gyenge vagyok.

Megnyugvással tölt el, hogy nem akarom visszaadni. Nem bántom, és nem harcolok. Megértem őt és lélekben átölelem a fájó szívét. Többet érte nem tehetek. Igazából a szeretetem mércéje, hogy nem fegyver után kiáltok ebben a helyzetben, hanem megszólal bennem az együttérzés, hisz nagyon fájhat neki, ha ilyen durván jön ki belőle.

De nem lépek azonnal tovább! Dolgom van! Megbántódtam, itt valami még gyenge, nem jól felépített. Dolgoznom kell rajta!