A család nagyon fontos az életemben. Minden szempontból. Kötődés, érzelmi kötelék, támasz és gyámolítás, elfogadás, megértés, vigasz, és még nagyon sok más. Akkor is, ha a tagjai nem mind tökéletesek és hibátlanok. Akkor is, ha a család néha méreg és fájdalom. A teljes valójában, a maga teljességében fontos. A gyökerem. A gyökerem, ahonnan táplálkozom, ahonnan kinőttem.

Érdekes megfigyelésem, hogy milyen sok ember számára nem létezik ilyen. Pontosabban, hogy egyre többen csupán picinyke gyökérzetből táplálkoznak. A fa gyökérzete ugyan olyan nagy a föld alatt, mint maga a lombkorona. Tehát, vajon mekkora lombkoronával bír az, akinek nincs gyökere, vagy csak alig-alig?

Időnként szánok időt a gyökereimre. Jó távoli gyökerekre is. Mert ők is a részeim, ők is a véreim és forrásaim. Szeretem érezni a lombkoronám nagyságát, a sok oxigént előállító levelecskét! Ilyenkor jól teleszívom magam életerővel, hogy magam is gyökere lehessek az utódaimnak. Viszem tovább az értékeket és a tápláló szívdobbanásokat.

Érzem ebben az életfa minden rezdülését, az ágam erejét és a gyökereim tápláló energiáit. Erőt ad minden rokoni ölelés, a régi idők emlegetése, a megosztott régi történetek és az ereinkben futó vér közössége. Kellemes az utóíz, amit utána érzek, hogy egy fakó képen és sok szép történetben egyszer én is emlék leszek. Valamikor, valahol egyszer majd Etelka mama is anekdota lesz egy asztal körül ülő rokonság számára.

A legidősebb unokatestvéremmel és családjával töltött néhány óra hosszú időre betölti a szívem. Milyen jó, hogy nekem ők is vannak még! Nem csak a szűk kis családom, hanem szép nagy lombkoronám is ápolhatom. Átbeszéljük a közös emlékeket. Elmeséljük azokat a történeteket, melynek a másik nem volt részese. Töltekezünk. Kapaszkodunk egymásba, a gyökerekbe. Tovább adjuk a kincseink. Mert nekünk van.

Boldog ember vagyok, hogy a lelki gazdagságom ennyi kinccsel vihetem magammal tovább!