Idő kell. Sok idő.

Változni, érni, önmagunkat megismerni és elfogadni, ezekhez nem mérhető a percek múlása. Nem ismerek olyan embert, aki fiatalként már a bölcsesség birtokában lett volna. Talán későn érő típus vagyok. Talán nem is típus kérdése. Ti hogy vagytok ezzel? Meddig tartott nálatok ez az út? Lehet, hogy sosem ér véget?

Sok évnyi láthatatlanság után most kezdem érezni, hogy valóban látnak. Engem. Nem csak néznek, nem csak észlelnek, hanem látnak. És ez óriási különbség. Voltak évek, amikor inkább figyeltem, tanultam, tapasztaltam. Igyekeztem megérteni másokat, a világot, és legfőképp magamat. Nem adtam fel, nem feledtem el, mit keresek.

Az út elején számított a visszajelzés. A barátok, a környezet véleménye. Elég jó vagyok? Megfelelek nekik? Népszerű vagyok? Tetszem? Mert magamnak nem feleltem meg. Hibáim, tökéletlenségeim listája hosszabb volt, mint bármi más.

Aztán jöttek a keserű tapasztalatok. És mégis, szerencsésnek mondhatom magam: nem adtam fel. Elkezdtem harcolni magamért. Furcsa mód ezzel együtt csökkent a népszerűségem. Nem is csökkent, zuhant. Minél jobban nőtt az önbecsülésem és a belső békém, annál több ember távolodott el. Pedig azt hittem, ez pont fordítva működik. De ahogy emelkedik bennem a rezgés, úgy válik láthatóvá, ki nem bírja ezt elviselni.

Ma már értem. Kinyílt a szemem. Átlátok a szitákon, felismerem a játszmát, a lényeget, a tekintetet. Tudom, ki áll velem szemben, gyorsan és tisztán. Tudok nemet mondani. El tudok fordulni, elhajolni a kimondatlan elvárások vagy burkolt bántások elől.

Ami ennél is fontosabb: tudok elfogadni. Feltétel nélkül. Olyanokat is, akik engem nem kedvelnek. Ez nem fáj. Elfogadom, hogy nincs mindig kölcsönösség. Mégis tisztelem bennük azt, ami értékes. Nem zavar, ha valaki másként lát, másként él, másként gondolkodik. Nem akarok meggyőzni senkit. Elfogadom és továbbmegyek.

A szeretteim körében pedig ott a feltétel nélküliség melegsége. Nem a hibát, nem a tökéletlent keresem, hanem a rezgést. Azt a halk, de erős belső hangot, ami azt mondja: "jó így, ahogy van". Nem mardos a kritika ördöge, nem akarom senkit „jobbá nevelni”. Erőt ad, hogy akit szeretek, azt teljes valójában, mindenestül el tudom fogadni.

Nem tudom, ők mennyit érzékelnek ebből. Talán nem is fontos. Mert ez az elfogadás, ez a szeretet engem táplál. S ettől erős vagyok.