Tekerem a pedált. A Nap átölel a sugaraival, kis szellő borzolja a hajam, és tekerek a kerékpárúton. A zipzáram már lehúztam, csapkod kétoldalt a felsőm szárnya, meleg van. Megy a számláló, falom a kilométereket, vagy inkább a métereket, nem sietek, nincs úticél. Csak a mozgás a jó levegőn.
Tőlem jobbra a járdán emberek járkálnak, balra pedig az autók haladnak. Biztonságban érzem magam a jól elválasztott bicikliúton. Élvezem a mozgást, habár a térdem néha kattan egyet és egy ín húzódik kicsit, mintha megrántottam volna. Lassan bejáródok, megtalálom az ideális ütemet és szálldos bennem a vidámság. Halleluja!  
A járdán cikáznak az emberek. Ki siet, ki csak bandukol, meg vannak a ténfergők. Akik menet közben a telefont nyomogatják, lehajtott fejjel haladnak nyíl egyenesen előre. Kissé előttem haladva egy nő belefejel az oszlopba. Láttam előre, de a koppanásnál elhaladtam mellette, nem tudom, mennyire is fájt ez neki. Vicces, kuncogok és tekerek.
Aztán lefagy a vádlim, olyan halálos fékcsikorgatás hallatszik. A zebra előtt feltorlódnak az autók és átkozódás ébreszt a melankóliámból.  
̶  Barom……  ̶  és folytatja a nyomdafestéket sem bíró áradatot. Nem nézek hátra, nem biztonságos, nem tudom, ki volt a halálos szabályszegő. A hangokból azt érzem, senki sem esett el, csupán néhányan kiköpték a véleményüket. Tekerek tovább és élvezem a napot!
Kis szakaszon a lenge tavaszi szellő szemetet fúj az arcomba, kis fűzúzalékot, földet, homokot, faforgácsot. Nyírják a füvet. A szemüveg most hasznos, nem zavarja a szemem mind ez. A kellemetlenségért kárpótol a jó fűillat, ami kíséri a fűnyírást. Kibírom, szinte élvezem.
Aztán leszállok, és inkább áttolom a bringát. Úgy sem sietek és érzem a levegőben a tömény hisztériát. Cigaretta füst száll a kocsi lehúzott ablakán kifelé, bentről pedig harsog a zene. Zene? Nem tudom. Valami. Nagy a zaj és siet mindenki. Nem akarnak elkésni.
Kanyarodok lassan hazafelé. Kis kör, nem túl sok, csupán annyi, ne azon az úton érjek haza, amelyiken elindultam. A házak előtt a virágokat rendezik, asszonyok kapargatják a szegély mellett a fűcsomókat és a gazt. Ahogy elhúzok mellettük, a szemem sarkában látom a sorba rakott palántákat. Tavasz van! Ez már tagadhatatlan. Némán élvezem a Napot és a levegőt, a kabáttalan kirándulást.
Visszafelé már nem haladok át fűnyírós szakaszokon. Csak a szépen legyalult útszéleket élvezem. Jó illatú. A következő szakaszon megint valami balhé van. Száll a káromkodás a levegőben:
̶  Az anyád…….!
Hajtok tovább, nem érdekel, kinek mitől szakad el a cérnája. Izmaimban jóleső fáradtság. Érzem a mozgást, az élet lüktetését. A célhoz érve elégedetten látom, több mint 10 kilométer volt. Ez jó! Kitisztította a fejem, a szívem és adtam magamnak egy jó adag esélyt az egészséges élethez!