Minden nap vannak új élmények. Néha kis semmiségek, melyeket gyorsan ki is ver a fejemből a rutin, néha pedig mélységes emberi történetek kerülnek elém. Maradnak megfejtendő tapasztalatok, rágódni való csontok. Na, nem veszem magamra a másik terhét, az lehetetlen, de tanulni muszáj belőle. Okos ember, tanul a máséból, hogy ne kelljen minden apró göröngyön megbotolnia.

            Egy barátomtól gyakran hallom, „az osztott fájdalom fél teher, az osztott öröm dupla öröm”. Talán, tegnap megfeleztem valaki gyötrelmét a meghallgatással és az együttérzéssel! Később, egy gyerekkori élmény sejlett fel: Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című kötete. Kisiskolás koromban gyakran forgattam. Egyes történetei, mint a Jó tanuló felel, és a Rossz tanuló felel, most is megnevettetnek.

            Karinthytól való a következő gondolat: „…Valóban. A múlt század tudománya sikeresen szétszedte az embert. Jöhetne már valaki, aki újra összerakja.” Elő kellene vennem a régen olvasott műveit, lehet a Ki kérdezett? –ből való ez az idézet. Újabb századforduló után is aktuális gondolat, hisz még mindig csak a szétszerelésnél tart a tudomány. Tudjuk, ki bántott, hogyan, mikor, honnan erednek a sebeink, az utolsó fogaskerék is előkerült az elménkből, de összerakni nem sikerült eddig senkinek.

            Szívesen olvasok műveket, – át is rágtam számtalant –, a személyiségfejlődésről, a lélek titkairól, hogy szembenézzek a saját lidérceimmel. A másik baját hallgatva mégis megrémültem! A tudás mindig hatalom? Segít a teljes megismerés a lélek gyógyításában? Szemben ült velem egy apró darabokra szedett ember, és sehol egy használati utasítás, hogyan rakja magát össze. Sőt, sehol sincs az a kézikönyv!

            A magam baján úgy léptem túl, hogy nem vakarászom a sosem gyógyulókat. Vannak, és nem gondolok rájuk. Legalább is, nem állandóan. Vizsgálódás helyett élem az életem, keresem a jót, a szépet minden nap. Azzal foglalkozom. Nem értelmezgetem, nem minősítgetem sem a magamét, sem a másikét. Engedem nőni a derűt magamban!

            Kellemetlen érzés az, hogy nem menthetek meg senkit. Nem tehetek érte, nem varázsolhatok neki jobbat a magáénál, nem tanítgathatom meg az életére. Egyetlen egyet tehetek, és tehet mindenki más is, tisztelhetjük és szerethetjük! Nem érdemei szerint és nem fizetségképpen, hanem feltételek nélkül.