Sokat változik a kommunikáció. Első sorban a tömegeket érintőre gondolok. Nem érzem, hogy kis közösségekben, baráti vagy szakmai csoportokban ugyanígy lenne, inkább a föntről lefelé osztogatott „megmondások” torzultak el nagyon. Zuhan minden lefelé: a hangnem, a stílus, az igény. Ellenséges és kirekesztő lett a szó, alig akad benne építő.

            Személyiségfejlődésemben sokat segített az önirónia. Nem bántani, nem gúnyolni szeretem magam, hanem apró csipkelődő tréfákkal oldani a gyengébb oldalaimat. Ez segít. Határt tartok: még magamra sem aggatok durva, ellenséges jelzőket. Úgy tűnik, ezzel kisebbségben maradtam. A közbeszédben ma már az számít „őszinteségnek”, ha valaki a taplóságot adja elő művészetként. Aki nem sérteget, az gyenge, aki nem tapos, az lúzer. Így lett a szarkazmusból szarka: mindent kicsipked, ami még ép, és rikácsolva hirdeti, hogy ez a világ rendje.

            A sok negatív hatásban elvész a mérték. Már semmi sem az, aminek látszik. Megmosolyogtam magam ma, mert még egy új kenyérpótló recept sem hozta a várt eredményt. Sorra jöttek a megoldandók, érkeztek a csapások. Sorstársakkal egyeztettem, ismeretlenül is baráti hangnemben. Ők is, én is.

            A közbeszédben nincs mosoly. Ott mindenből szarkafészek épül: valaki elront valamit, és már csipkedik is szét, kórusban. Dominóként dőlnek a dolgok, és észrevétlenül sodor magával az össznépi spirál: minden hazugság, minden támadás.

            Pedig régen a szarkazmusban volt szellem. Volt benne csavar, elegancia, finom tű. Mostanra csak szarka maradt: csillogó szitkokat hord össze, aztán kikotyogja hangosan, hogy mindenki hallja. Tapsolnak neki, mert ez ma a „kemény őszinteség”. Ha beugat valaki, az bátor, ha nem, az nyuszi. Így lett a beszédből véget nem érő tyúkperek és szarkacsaták sora.