Pandora az első nő, földi halandó, akit istenek teremtettek. A kíváncsi, aki kiengedte a sok rosszat a szelencéből. Benn maradt a remény….. A remény, mely nap, mint nap, visz előre. A remény, mely lökést ad az elakadónak. A remény, mely hitet ad a gyógyulónak. Remény, hogy jobb is lesz még, csak a mát bírjam.

Optimista világomban is vannak gödrök. Amikor meg kell látnom a nehezet és a fájót. Egy élethelyzet buktatóját. Betegséget. Váratlan és gyors elmúlást. Riasztó magányt. Egy fiatal élet szinte kilátástalan lehetőségeit. Nem sorolom. Lehangoló, amikor többet látok, mint ami elég az érzékenységemnek.

Az elmúlás jelen van a mindennapokban. Része az életnek, a körforgásnak. Elfogadom. Akkor üt szíven, amikor idejekorán érzem. Amikor kegyetlenül hosszú és fájdalmas. Akkor érzékeny gondolatokat hoz fel a szomorúság. Egyszer nekem is el kell számolni, mint mindenki másnak. Azon a napon, amikor majd ott állok és számot adok az életemről.

Nem az lesz a fontos, hogy mekkora házam volt, hanem hogy abban hányan leltek otthont. Nem az lesz fontos, hogy milyen autóm volt, hanem hány embert vettem fel az utamon. Nem fog számítani milyen ruhám volt, hanem hogy hány embernek segítettem felöltözni. Akkor már nem a pénzem, a vagyonom számít, hanem az, hogy azt hogyan szereztem meg. Nem a munkám fog számítani, hanem, hogy hány embernek tettem jót.

Nem fog számítani hány ember volt a barátom, hanem hogy hány embernek voltam igaz barátja. A külsőm és a zsákom nem fog jelenteni semmit, csupán a szemem csillogása fog árulkodni arról, valójában ki is voltam.

Sosem árt egy kis takarítás ott belül. Egy kicsit mélyebb merítkezés önmagunkba. Csak azért, hogy szemünkben a jó maradjon és engedjük el azokat a dolgokat, melyek abból a szelencéből kiszöktek egy kíváncsi nő kezétől.