Alapjáraton szelíd vagyok. Olyan békés típus. Madarat lehetne velem fogatni… feltéve, hogy nem csapong a fejem fölött túl sokáig. A hangomat ritkán emelem fel – megkímélem vele a környezetem dobhártyáját. Sok mindent nem veszek magamra. Elviselem, hogy másnak is lehetnek „rossz napjai”, vagy rossz évei, évtizedei. Mert hát, emberek vagyunk, nem igaz?

Ami tényleg bennem dolgozik, az a kötelességtudat. Nem bírom nézni, ha valaki bajban van – különösen, ha hozzám tartozik. Akkor is ott vagyok, ha már csak egy lábam működik, meg az is nyikorog. A családom és barátaim tudják ezt rólam, és amikor látják, hogy húzom a lábam, nem kérdeznek sokat. Inkább szereznek egy mankót – vagy legalább nem szólnak be.

Most is épp egy „izgalmas” időszakon vagyok túl, és ha minden igaz (márpedig miért ne lenne?), még sok izgalom vár rám. Mozgáskorlátozottság? Fájdalom? Ugyan már! Kinek van ideje ilyesmire hivatkozni? Az időt nem lehet leállítani csak azért, mert én épp szervizbe szorulnék. Valahogy nálam hiányzott az „állj meg, pihenj, nyavalyogj egy kicsit” programozás. Egyszer majd biztos megadom magam, nyugiban fekszem, kezem a takarón, és azt mondom: „Jöhetsz, Kaszás, most már megvárom!” De ne siessünk ennyire. Fáj? Hát istenem, ne a gyerek szenvedje meg! Felülünk arra a játékra. Valaki csak kiszedi belőle "babimamát".

A barátom minap frappánsan megjegyezte, hogy „soha nem járhatunk a másik cipőjében”. (Főleg, ha az szűk, magas sarkú, és még nem is illik a ruhánkhoz.) Szerinte „akkor ne ítélkezzünk”. Hát, mennyire igaz! Az ítélkezés ugyanis sokkal könnyebb, mint a tükörbe nézés. Előbbihez elég egy rosszalló pillantás és egy félmondat a szomszéd kapualjban. Utóbbihoz kellene bátorság – meg egy tükör, amiben nem csak a másik pattanása látszik, hanem a saját repedésünk is.

És igen, most engem is telibe kapott egy tus. A pást közepén állok, kicsit sziszegve. Persze, minek boncolgatni a bajt, kutatni az okát, amikor lehet menni újabb csörtére? Lépés előre, kis csusszanás, villámgyors riposzt – és szúrok én is, csak kicsit kíméletesebben.

Morgolódom egy sort (ez is hozzám tartozik), aztán veszem a sorsom, mint egy nagylány, és elindulok arra, amerre nem néznek rám ferdén, csak mert nem roppanok össze könnyedén. Oda megyek, ahol nem ítélkeznek – csak segítenek. Legalábbis… eljátszom, hogy ezt hiszem.