Alapból egy szelíd lelkű nő vagyok. A hangom is ritkán emelem fel. Sok van, amit nem veszek magamra, elfogadom, hogy a másik is ember, uram bocsá’ lehetnek rossz napjai. Ami erősen dolgozik bennem, az a kötelességtudat. Nem hagyom a hozzám tartozókat semmi körülményben, bajban. A környezetem tudja ezt rólam, és ha gyengélkedem, támogatnak, toleranciával vannak, amikor az ügyük mellé állok sánta lábbal is.

Eseményes időszak van mögöttem, sőt elég feladat van előttem is. Ebben a lótifutiban nem gátol a mozgásom korlátozottsága és a fájdalom. Nincs eszközöm az időt megállítani azért, mert nekem bajom van, és inkább az ágynyugalomban a helyem. Hát, igen! Valahol itt van bennem valami másképpen kódolva. Nem vagyok az a nekifekvős és nyavalygós típus. Talán, egyszer majd én is megadom magam, nem élek tovább, hanem türelemmel várom a kaszást. Ahogyan ezt sokan elképzelik! De még nincs itt az egyszer! Fáj, hát istenem, ne a gyerek igya meg a levét! Irány a Liget, felülünk arra a játékra! Aztán csak segít valaki kimászni belőle!
Kedvesem sarkos véleményt fogalmazott meg azokról, akik főleg az embertársaik leszólásával foglalkoznak. Idézem, "Soha nem járhatjuk a másik útját, és soha nem járhatunk a másik cipőjében. Akkor pedig inkább ne ítéljük el őt." Az ítélkezés bizony nagyon kemény dolog. Aki csak így tud élni, az vajon mit gondol önmagáról? Ítélkezéssel egy olyan kényelmes helyzetet építhetünk ki magunknak, amiben esélye sem lesz rálátnunk önmagunkra, s felismerni a saját emberi gyengéinket. Kényelmes és önsorsrontó helyzet.

Kaptam egy találatot, tus, pást, jöhet a következő csörte. Ez, ugye, fontosabb, mint kikutatni egy baj forrását, meglelni a gyökerét és gyógymódját. Opozíció, lépés előre fless, csusszantás, csel riposzt, egyenes szúrás.
Kis morgolódás után kezembe veszem a sorsom és megyek olyan úton, ahol nem megítélnek a mozgalmas életem miatt, hanem támaszt és segítséget kapok. Ítélet nélkül.