Minden fejben dől el! Hiszem, vallom és állítom. Állítottam. Be kell látnom, a testem nem mindig bírja azt, ami a fejemben eldől. Kidőlök, aztán jön a baj. A testem már egy ideje morog és sajog, de nem tudtam, mi lehet az oka. Próbálkoztam, de nem álltam le, mert félek, hogy ha abbahagyom, újra kezdeni nem tudom majd.
Az élet a mozgás, a szabadság, a változás. Ebben benne van a hely-változás is, ha nagyon erőltetem a szójátékot. Úgy tűnt, kicsit erősebb izomláz, akkor pedig a mozgás segít a gyógyulásban is. Végül, már szemmel is látható lett a gond. A két lábam közötti különbség, sőt a járásom is nagyon bizonytalan lett. Lehet fintorogni, okoskodni, de aztán már kell az orvos.

Működésképtelen végtagommal tehát orvoshoz fordultam. Belecsöppentem a szintén működésképtelen rendszerbe. Eddigi életem során ritkán fordultam az egészségügyhöz, legalább is, a magam okán. Ma aztán ezerszer megbántam, hogy most ide süllyedtem. Csupa ellentmondás és inkább adminisztrációs tébolyda, ahol a beteg a zavaró tényező. Aki ebben részt vesz és nem ellenőrző szerv, vagy komputer, az nem nyerhet.
Nem vagyok egy társadalomelméleti gondolkodású, és talán rosszul is hangzik, de 43 évig komoly járulékokat gomboltak le rólam. A rendszernek eddig nem sok pénzébe kerültem, a négy szülés volt talán jelentős kiadás miattam. Most kezdenek kisebb kopások és elhasználódások keletkezni rajtam. Erre szembesülnöm kell a kegyetlen igazsággal, hogy többet remélhetek egy vajákos asszonytól, mint a rendszertől.
Sem nyávogós, sem ingyenélő nem vagyok! Érzékenyen reagálok tehát a rendszer hülyeségeire. Megfogalmazni is nehéz, mert nem azokkal van a baj, akikkel a szintemen találkozom, hanem az egész vízfejű szörnyeteggel. Az életveszélyben lévők ugyan ott kerülnek várólistára, ahol a kisebb bajokkal jövők is. Ha magammal példálózok, hát utólag kiderült, nem vagyok életveszélyben. Hiányoznak ugyanis lépcsőfokok és szűrők! Kellett a nagy diagnózishoz tíz kemény óra.
Itt-ott várakozva, a beteg számára is látható, hogy a legfontosabb az adminisztráció és a protokoll, amit biztosan nem orvosok és egészségügyi szakemberek állítottak össze. Szenved ebben az orvos és a beteg, és csak az isten a megmondhatója, hogyan bír aztán ekkora ellenállásban megszületni végül a diagnózis.

A tanulság: felelős vagyok magamért, a testem állapotáért, mert ha baja esik, nincs remény. Maradok tehát az eddigi protokollomnál! Legfeljebb kis kutatómunkával és vajákolással kiegészítem a napi rutinom!