hányszor kér még hangot bennem a bocsánat,
mielőtt végleg elnémul?
mire kimondanám,
te már ítéletet mondasz –
és a baj, mondod,
csak most kezd el élni

tanítgatom magam csendnek,
de a szó bennem makacs vendég
és visszahull rám minden mondatod,
mint kavics a vízbe –
körökben fáj tovább

mondd, miért?
mondd, miért?

lehetek vak,
lehetek túl sok,
éles szélű,
rosszul szerető is akár –
de olvasok benned

és túl sokszor hallottam már
a félmondatot,
amiben már nem vagyok benne

nem látod?
ez a hajó nem ring –
merül

gyere, üljünk ki a víz szélére
hallgassunk el mindent,
amit kimondva csak rontunk
mert van, ami csendben is ordít
és belül kifordít

mondd, miért?

ez az a könyv, amit nem nyitottam ki
pedig rólam szól
ez az a szó, ami bennem maradt
és most bennem él tovább

ez az az út, amit nem léptem meg
mert féltem magamtól
és ezek az álmok –
nem alszanak, csak várnak

ez az öröm, amit nem adtunk tovább
ezek a könnyek, amik helyettünk beszéltek
ez a félelem, ami bennem lakik
és nem kér engedélyt

ez minden, ami vagyok

és ezek az évek –
nem múltak el,
csak belém költöztek

így érzek

érted ezt?

mert én nem hiszem
hogy tudod

nem hiszem, hogy érzed

és talán
soha nem is fogod