Mese, mert valójában ez az egész, egy mese. Hogy tréfás mese, tündérmese, állatmese, csali mese, tanmese, láncmese, nem tudom. De mindenképpen egy nagyon tréfás valami. Amikor megértettem az egész lényegét. Azt a laza, könnyed és repdeső érzést a gyomromban, hogy számomra mi az elengedés.

Az a pillanat, megvilágosodás, ráérzés, hogy egyáltalán nem érdekel a folytatás. Az a szempillantásnyi idő, amikor elszállt a lényege valaminek. Amikor megszűnik fontosnak, lényegesnek, számon tarthatónak lenni valami. Amikor a következő lépésnél már nem kell gondolnom se rá. Talán eddig túl komolyan vettem valamit? Talán eddig felelősséget éreztem olyan dolgok miatt, amelyek valójában lényegtelenek?

Az elengedés nekem eddig érzelmi kapcsolatokról szólt. Azokra fókuszáltam. Érzelmi kapcsolatok közötti csapongásom kapcsolódott az elengedéshez. Ó, én melegszívű empata! Sosem ismertem fel a játszmák lényegét, ezért ott is szívet hittem, ahol kavics sincs. Különben is, az elengedés, sokkal tágabb, mint hittem! Tárgyak, gondolatok, barátok, rokonok, ismerősök, szerelmek, vágyak, tervek, sok-sok dolog lehet elengedhető.

Átfutott rajtam egy érzés hosszú hetek vívódása után. Próbáltam megérteni helyzeteket. Igyekeztem megértő lenni. Kerestem a kiutakat konfliktusokból. Igyekeztem segítő és támogató lenni. Jó akartam lenni. Jó akartam lenni ott, ahol helyem sincs. Ma reggel pedig átfutott rajtam egy könnyű kis szellő és tovább léptem. Ott hagytam valahol a léptem nyomát és a saját ösvényemen futok tovább.

Futok, szó szerint! Mert mázsás kövek estek le a vállamról, elengedtem őket. Mi közöm nekem más játszmáihoz? Hosszú ideig statisztáltam más életében és mégsem ismerem fel a jeleket? Nem ismertem fel. De elejtettem, ledobtam és elhagytam.

Ez az én életem. Élem. Nem lehetek másnak tápláléka. Nem lehetek más életében gumicsont. Sőt, a saját gumicsontom sem kell már. Lejárt az ideje!