Vannak helyzetek, amikor meglátszik az igazi valóságunk.
Nem azért, mert rejtegetünk.
Nem azért, mert bujkálunk egymás elől.

Egyszerűen csak élünk.
Évtizedeken át.
És közben kialakul rólunk egy kép a másik fejében –
egy rend, egy doboz, egy használható elképzelés.

Aztán jön egy krízis.
Egy erőpróba.
És lemeztelenedik minden.

Ott állunk egymás előtt,
sok-sok év után,
és hirtelen nem azt kérdezzük:
mi történt velünk?
hanem ezt:
ki vagy te?

Megéltem már ezt többször is,
mégis mindig hanyatt vág.
Volt, hogy egy ártatlan beszélgetésnél –
kedvenc ételekről, apróságokról –
döbbentem rá,
hogy a férfiak a saját ízlésüket mondják a párjuk helyett.
Nem rosszindulatból.
Nem tudatosan.
Csak mert a kép, amit hordoznak,
kényelmesebb, mint a valóság.

Mind dobozokba tesszük egymást.
Egy elképzelésbe,
ami meghatározza, hogyan vagyunk a másikkal.
Krízisben aztán fájdalmas,
amikor kiderül, hogy tévedtünk.

Gyenge vagyok. Elesett.
És a másik nem tud mellém állni,
mert idegenként néz rám.
Minden mozdulata mellém fog.
Ez nem harag.
Ez sokkal megrendítőbb.

De láttam az ellenkezőjét is.
Akit mindenki egoistának tartott,
krízisben figyelmes lett.
Empatikus.
Más, mint a róla gyártott kép.

És itt marad a kérdés:
mit mutatunk egymásnak valójában?
Meg akarjuk ismerni a másikat,
vagy csak használjuk a magunk kényelmére?

Mert a legnehezebb nem is a saját fájdalmunk.
Hanem az a pillanat,
amikor bajban
a valóság vág arcon,
és ott maradunk az elhagyatottság
és a kiszolgáltatottság csendjében.