Sokat olvastam már arról, hogy a boldogság és a fejlődés a komfortzónán kívül kezdődik. És nemcsak olvastam – meg is tapasztaltam. Az életem nagy fordulópontjai mindig akkor következtek be, amikor volt bátorságom kilépni abból, ami megszokott és kényelmes volt. Ha mindig ugyanazt csináljuk, nem várhatunk más eredményt. A változáshoz mozdulni kell.

Ma ismét kiléptem – csak egy egészen kicsit, de mégis. Bicikliztem. Tudom, hogy jót tesz, főleg a lábamnak, az erőnlétemnek, sőt: az egész lényemnek. Most nem egyedül mentem, hanem valaki mögött haladtam. Közben nevettünk, tréfálkoztunk – jól éreztem magam. Aztán jött egy kereszteződés.

Amikor egyedül vagyok, ilyenkor mindig leszállok. Áttolom a biciklit a zebrán, aztán a másik oldalon újra felülök, és úgy folytatom. Most viszont nem így történt. A másik kerekező egyenesen továbbment. Én is követtem. Egy pillanatra haboztam, de valami furcsa szégyenérzet miatt – mintha cikinek éreztem volna a saját módszeremet – hirtelen ráléptem a pedálra, és utánamentem.

Nem kellett volna.

Jobbról egy autó közeledett – gyorsan, veszélyesen közel. Egy pillanatra úgy tűnt, nincs kiút. Aztán ösztönből balra kanyarodtam, teljes fordulattal vissza a másik biciklis mögé. Csoda, hogy nem történt baj. A szerencsén, a reflexeimen és talán az eddigi tapasztalataimon múlt minden.

Nagyon felkavart ez az eset. Próbáltam elnevetni, de belül hideg félelem áradt szét bennem. Rádöbbentem valamire: letértem a saját utamról. Más tempójához, más döntéséhez igazodtam – és ezzel veszélybe sodortam magam. Pedig nekem már volt bevált módszerem. Tudtam, mitől érzem magam biztonságban. Miért adtam fel ezt egy pillanat alatt?

Ez az apró történet mélyebb kérdéseket vetett fel bennem. Vajon mindig nekünk kell alkalmazkodni? Tényleg csak az új és merész út vezet előre? Miért gondoljuk, hogy ha más tempóban, más módon haladunk, az már gyengeség? Lehet, hogy néha pont a türelem, a lassítás, a kivárás adja meg a helyes irányt.

Minden ember más. Más a stratégiája, más a sebessége, más az, amitől biztonságban érzi magát. És ez így van jól. Nem kell mindig „valaki után” menni. Elég, ha tudjuk, mi a mi saját utunk – és ki tudunk tartani mellette.

Hinni kell önmagunkban. Figyelni a belső jelekre. És elfogadni: az én utam is értékes. Akkor is, ha nem olyan látványos. Akkor is, ha nem követi más.