Az agyam és a szívem,
a két kapitányom egy hajón.
Az egyik semmit nem felejt,
a másik őrzi, amit kell.

Bezárom szívem fájdalmát,
ne bántson folyton.
Ráfordítom a kulcsot,
mintha rend lenne odabent.

De néha benyitok.
Csak megnézem, ott ül-e.

Ott ül.
Kényelmesen elterül.
Tegnap még hangosan lamentált,
ma már nem is kiabál.

Mintha tudná,
hogy nem küldöm el.

Holnap vajon továbbáll?
Nem tudom.

Megszoktam a vén gonoszt.
Ahogyan sebeket oszt,
beleszúr, nem enged el.

És furcsa mód
már nem is csak fájdalom ő,
inkább lakó bennem.

Mint egy madár,
amely nem akar elrepülni,
és én sem kergetem ki.

Néha elképzelem,
hogy egyszer,
mikor nyílik a zár,
nem lesz ott az a madár.

Csend lesz a szobában.
Üres lesz a helye.

És akkor talán
nem lesz többé,
ami fáj.

Vagy csak én nem tudom majd,
ki voltam nélküle.