Ma nem mérek verset, se pinttel, se arasszal,
csordultig tele a szívem nagy szavakkal.
Hogy lettél és voltál, léteddel engem létre hoztál,
közös lett a vérünk, a huncut zöld szemünk,
szeretünk olvasni nagyon és ügyes a kezünk,
egy tőről vagyunk, van, kit túlságosan szeretünk.
Látom a vonásaid az utódaim arcán,
látod, ők elérik, ami tőlünk maradt, lazán,
nálunk sikeresebben teszik a dolgukat,
könyvelnek sikereket és aratnak nagyot,
amiből, szerinted, elég nekünk sosem jutott.
A közös otthon, jaj, sok mindent kibír,
ha az élet, a sors, némely napon kinyír.
Amikor nézem, hogy nem ősz a hajam,
látom, hogy mint a tiéd, ez pontosan olyan.
Ami volt és még fáj, az most örökre tovaszáll.
marad utána nagy köszönöm és valami báj.
Nekem mindig az a kislány maradtál,
aki néha játszik velem, komolyan sem vesz,
gyorsan lettem a felnőtt, aki azonnal felnőtt.
Békés helyre érkeztél, vess véget a harcnak,
a sok elvárás minek már, csak bajnak!
Leld meg a békéd, nyugalmad, örömed,
találj megnyugvást az örök létedben!