Ady Endre sorai:

„Haragszunk és vagyunk egyazon haraggal, Tán ki sem mondható gyilkos indulattal.”

A lexikális meghatározása pontosan tartalmazza a lényegét: hirtelen gerjedt, düh, harag, az egész szervezetet megrázó heves érzelem. A gerjedt és a heves szavak hangzása és íze nekem az indulat maga. Naponta találkozom vele, túl gyakran. Társaságban beszéltünk róla, de nem éreztem valóságosnak az indokot, a hirtelen jött meleg teszi. Hát, szerintem ez nem olyan, mint az időjárás változásra reagáló ízület. Nagyon nem. Valami okból egyre növekszik a nagy általános indulat a társadalomban.

Gyakran járok kerékpárral, időnként egészen korán reggel is. Gyér a forgalom a városban, csend van, üdék a zöld területek, amelyeket érintek. Néhány napig a fűnyírást figyeltem, kedvelem a frissen vágott gyep harsányan zöld illatát. Jól esett tekerni a kellemes időben, madárdallal és jó levegőben. Szinte idilli a korai városi hangulat. Dolgom végeztével aztán indultam tovább, vagy éppen kanyarodtam haza. Addigra minden megváltozott. A forgalom hatalmas, nagy a zaj, tömeg mindenütt.
Bicikliről pedig mindent látni és hallani. Fékcsikorgás és durva szavak, mert valaki tolakodott. Éles helyzetek, amikor a járókelő is lefagy, hogy éppen csak megúszták. Aztán koccanás, és mire a hátam mögé kerül, már szirénázik is a rendőrautó. Nem is tudom, hány szirénázást hallottam azon a néhány kilométeren.
Olyan érzésem volt, mintha a legtöbben csak azért lennének az utcán, hogy a helytelenkedőket lekiabálják. Indulatos beszélgetés egy megállóban, valaki valamit nem jó helyre tett és azonnal megfegyelmezték. Hangosan, durván és alpári hangnemben. Vajon, ők olyan tökéletesek? Aztán én is kaptam a jóból. Az üzletből kilépve teleraktam a bicikli kosarát és a közeli zebra felé igyekeztem. A kerékpárúton, nem a megfelelő irányban, fél lábbal a pedálon, a másikkal pedig löktem magam a zebra felé. Két-három méter az egész és ott átmegyek a túlsó oldalra, és… És akkor padlófékkel elém kanyarodott egy autó, a vezetőülésben ülő férfi lehajtotta az ablakot és ízes káromkodásokkal jellemezte a szellemi képességeimet, a közlekedési jártasságomat, a szőke hajamat emlegette, intenzív kézmozdulatokkal kísérve. Igaz, nem akadályoztam szembe jövő kerékpárosokat, mert nem voltak. Igaz, ő kanyarodott rá a burkolati jelekkel elkülönített kerékpárútra, Igaz, erősen a megengedett sebesség felett hajtott. Ez a kis közjáték nem zavart meg nagyon, de azért kattogott az agyam egy darabig, hogy vajon ki is sértett közlekedési szabályt és okozott balesetveszélyes helyzetet? Az egészségéről nem is beszélve, mert mikor elhaladtam mellette, megdöbbentett a sötétlila feje.

Nem csak az utcán lep meg az indulat, hanem máshol is. Apró elintézendő ügyem van valakivel. Érzem rajta az indulatot, bonyolult számításokkal magyarázza, ki kinek mennyivel jön. Teljesen értelmezhetetlen, mert ő adott egyet, én is adtam egyet, tehát a végösszeg nulla. Megüti az orrom az indulata, és inkább hagyom veszni a pénzem, csak ne kelljen még tovább hallgatni a monológját.
Minek ez a mérhetetlen indulat? Nincs senkinek saját élete, ezért muszáj a másikét gyötörni? Jobb nekik azzal, ha engedik a testükön elhatalmasodni ezt a fékezhetetlen érzelmet? Nem hiszem.