Karcsika, a lovag

Tartozom neked! Haragszol rám, mert szerinted, kihagytalak a regényből. Nem tudtad, hogy vannak olyan titkos dolgaink, melyet egy memoárban sem írunk meg? Erre biztosan nem gondoltál.

            Ha becsukom a szemem, nem azt az arcodat látom, mit az utolsó találkozásunkkor, hanem a 16 évest, a hosszú hajú, szigorú tekintetűt. Az a lovagi tekintet, mint egy modern Don Quijote, néz a világra. Nem éppen a bús képű lovag, mert mosolyogsz, de a szemedben mindig láttam valami szomorúságot. Rajtad a világ összes baja.

            Közösségünk örök humorfelelőse voltál. Magadra vetted a szórakoztatásunk felelősségét. Valami nagyon eredeti, magával ragadó, felhőtlen örömmel ajándékoztál meg bennünket mindig! Hét évig voltam melletted Sancho Panza, ismerem a lovagi léted is. A hóbortos szenvedéllyel fűtött valóságodat, melyben volt valóság és képzelet is. Igen. Eljött az időd, amikor magadra öltötted a rozsdás lovagi páncélt, és elindultál. Megmosolyogjuk az út közben vívott csatákat a nyájjal, vagy a szélmalommal, de érezzük, hogy lelki nemességben felülemelkedsz a környezeteden. Számunkra az idealista halhatatlan jelképe lettél. Minden cselekedetedben vitathatatlan a jó szándékod.

            Sokat tanultam tőled, de van, ami mindennél fontosabb. A jó ügyért vívott harcnak létjogosultsága van akkor is, ha sikertelen. Szükségszerű megtennem.

            Most szépen ballag fel veled Rocinante, a rozzant gebe, mint a mesében. Szeretettel tekintesz le az itt maradottakra. Biztosan végigfutnak a fejedben vidám emlékek, mint a találkozók voltak. Majd helyet foglalsz valami bárányfelhő szélén és fájdalom nélkül vigyázod a szeretteid lépteit.

            Isten áldjon, Karcsika!