Ázott avart szagol a szél,
tétován támolyog a tél.
Vékony kabátban várom a buszom,
jön, vagy megint késik, nem is tudom.
Tömeg béna és szomorú,
mind’ tekintet csupa ború.
Hiányzik valami, belső derű,
hogy ne legyen minden oly keserű.
Múlton sohasem kesergek,
most mégis visszatekintek.
Régen, járdáról letúrt fehér hó,
magaslott oldalt, mint egy takaró,
latyakban toporgott lábunk,
mégsem dideregtünk, fáztunk.
Akkor, fehér-fagyos zimankóban,
voltunk ünnepváró boldogságban.
Most a sáros-vizes enyhe télben,
ember elveszik a kesergésben.