A melléknév jelentése: szokásos, minden nap történő; mindennapi, nem különleges vagy kiemelkedő; közönséges. Mi ezzel a baj? Ha minden különleges, kiemelkedő, akkor az lesz a hétköznapi, nem? Semmi kevés, vagy degradáló nincs benne szerintem. Hétköznapi. Hiszen, ez a legtöbb, ami kísér az életen át!

            Nem nehéz ünnepi alkalmakkor megfelelni, kitűnni! Sokkal jelentősebb a mindennapok, a hétköznapok megélése. Tisztességgel, egyenes derékkal, elfogadással, megértéssel, együtt. Nem gondoljátok? Egy otthonban élni, együtt és mégis szabadon. Az a lényeges nem? Miért kell minden új napon levetni a tegnapit és kezdeni elölről? Amíg az is hétköznapi nem lesz, mert akkor újra el kell dobni. Annyira gyorsan ráunsz mindenre, hogy már lépést sem tudsz tartani a változással.

            Rohanni programról programra, nehogy uncsi legyen az élet. Vajon mikor lettek elviselhetetlenek a hétköznapok? Mikor felejtettük el a sima, egyszerű együtt ébredést, reggelivel, közös csoszogással pizsamában és semmittevésben? Menni kell mindig valahová. Miért is? Hétköznapi időt tölteni együtt. Csak úgy.

            Sőt! Egyre feljebb kell tolni a lécet a tavalyinál! Ha voltunk buszos nyaraláson, akkor most repülni kell. Ha az is megvolt, akkor másik földrészre utazunk. Az élet egyéb területeiről nem is beszélve! Isten bizony, próbáltam! Minden rendezvényen, fesztiválon, előadáson, bemutatón ott kell lenni. Mert csak akkor vagy a köznek normális. Ha nem koccintasz a kétezres poharaddal a Borfeszten, akkor nem is vagy beszámítható!

            A tárgyiasult boldogságról nem is beszélve! Ott aztán határ sincs. Nagyobb lakás, nagyobb ház, nagyobb autó, nagyobb botox, nagyobb franckarika. Ha pedig nem hajt a nagy nemzeti irigységprogram, akkor lekicsinyelnek és igénytelennek bélyegeznek. Miért is?  Mert, bocs, de élem inkább az életem, ahelyett hogy folyamatosan feljebb tolnám-képezném magam? Nem értem és nem akarom.

            Jó ideje már, tudom becsülni a hétköznapi dolgokat. Annyi keserűséget jelent az örökös ünnepi hajszolása! Engem különösen az örökké menés zavar. Megcsapott az otthon édes illata, a hétköznap gyönyörűsége, és nem adom alább! Természetesen nem az unalom és a semmittevés, amit hirdetek! A hétköznapi valóság boldogsága. Az ember, aki meg meri mutatni a mindennapi valóságát, megismerhető. Egy bekuckózott vasárnap délután otthon, szemben a csilivili és hangos forgataggal, boldogság.

Nem állítom, hogy már ismerem a világot, közel sem. Viszont megérkeztem, itthon vagyok. Nem üldöz kényszeresen az új és még újabb felfedezése.

Meghagyom a következő életnek!