Az ápolás erősen megviseli a mentális egészségemet. Nem vagyok egy ápolónő alkat, sok apróság, ami másnak semmiség lehet, nekem nehézséget okoz.

            Egyik ilyen, amikor kezd sötétedni, a beteg pedig kezd szétesni. A demencia velejárója ez az estéhez, éjszakához köthető kiabálás, monoton monológ, képzeletbeli tevékenység. Hallgatom, igyekszem elhatárolódni a helyzet rémisztő voltától, de hát van, nem vonhatom ki magam egészen.

            Néha közbe is kell avatkoznom. Rájöttem, ha túl hangos kezd lenni, tennem kell valamit, amivel kizökkentem, hogy a szomszédok azért bírjanak aludni. Furák lettek az éjszakáim. Kevés az alvás, nyomasztó az egész. Elnyom a fáradtság, bealszok, aztán hirtelen felébreszt valami… és kezdődik a kármentés. A beteg, ki tudja magatehetetlenségében hogyan, de megfordult az ágyon. Feje a lábnál, lába a párnán. Próbálom visszacibálni helyes irányba. Vagy éppen letépkedte magáról a ruhát és ebben a viaskodásban csuklójára tekeredett a katéter csöve.

            Érdekesek a monológok. Gyakran nem is értem a szavakat, nem tudom összerakni értelmessé. Előfordul azonban, hogy ez egy összefüggő szöveg, valami furcsa párbeszéd. Egyik éjjel többször megütötte a fülem:

            – Engedjetek át, én a Magyar Királyi Gyalogság katonája vagyok!

Megállt a kezem a levegőben. Nem azért, mert féltem. Hanem mert hirtelen nem a szobában voltunk.

A sötétben, a redőny résein beszűrődő narancssárga utcai fény mögött megjelent egy másik világ. Nem kórházi ágy, nem katéter, nem szétesett test. Hanem poros út, bakancs, izzadságszag és egy sorompó, amely nem akar felnyílni.

– Engedjetek át – ismételte. Most halkabban. Nem parancs volt, inkább kérés. – Nekem odaát dolgom van.

Nem tudom, kinek mondta. Határőrnek? Egy árnyéknak? Egy régi, soha meg nem érkezett apának?

Leültem az ágy szélére. A hangja megváltozott. Nem az öregemberé volt, akinek a pulzusát számolom, hanem egy fiatal fiúé, aki még hisz a rangban, az egyenruhában, abban, hogy ha elég egyenesen áll, akkor átengedik.

            – Milyen határnál vagy, tata? – kérdeztem halkan.

Nem válaszolt. Csak a kezével hadonászott, mintha egy láthatatlan iratot nyújtana át. Papírt, amelyen talán egy név állt. Talán az apjáé. Talán az övé. Talán az enyém.

A román határ. Ezt motyogta. És én elképzeltem egy éjszakát valahol a semmi közepén. Fák, köd, csizmák csattanása a földön. Egy fiú, aki nem tudja, hogy egyszer majd egy másik éjszakán, egy másik nő ül az ágya szélén, és próbálja visszahúzni őt ebből a világból.

Két határ lett egyszerre jelen. Az egyik országok között. A másik az élet és valami más között, aminek nincs neve. Megfogtam a kezét. Nem katonát fogtam, nem fiút, nem apát. Csak egy embert, aki át akar jutni valahová.

– Átengedlek – mondtam neki halkan. – De most még maradj itt egy kicsit.

A hangja elcsendesedett. A határ eltűnt. A szoba visszajött. Én ott maradtam, két világ között, őrt állva egy ágy mellett, ahol már nem tudom, ki kicsoda: az apa a fiú-e még, a katona az ember-e még, és én vajon csak ápoló vagyok-e, vagy valami egészen más.

Visszahúztam a lábát a párnára. Megigazítottam a csövet a csuklóján. A takarót az álláig érőn felhajtottam.

A katona eltűnt. A fiú eltűnt. Maradt egy öregember, egy ágy, és én, aki vigyázom, hogy ma éjjel még ne keljen át.