Ha igazán meglátnának, talán nem lennék szerethető. Szívesen olvasok kortársakról, kortársaktól. Egyik friss élményem hallgatásakor elhangzott egy kifejezés: „befektetési ivadék”. Ez aztán igen hosszú gondolatsorhoz vezetett. Aktuális okból, hisz hamarosan bemutatjuk az Anyaseb című kötetünket Szabó Kitti Kummuval. Két anyasebes nő alkotása!
Megdöbbentem azon, ez a kifejezés mennyire szíven ütött. Nem, aki mondta. Nem, ahogyan mondta. Hanem maga a kifejezés.
„Önmagamért kellettem… vagy valami másért?”
A kifejezés brutálisan nyers módon azt sugallta, hogy a gyerek, aki voltam én, nem szeretett lény, hanem funkció. Eszköz. Meghosszabbítás. Projekt. Testemlékem.
Lehet, hogy nem mondta ki senki így. Mégis ott maradhatott bennem valami érzésféle: teljesítenem kell, hogy szeressenek; ne legyek teher; alkalmazkodnom kell; azért fontos a létezésem, mert adok valamit; mások szükséglete fontosabb, mint az enyém.
„Igen… én is éreztem már magam így.” És ettől dühös lettem és szomorú is. Személyesen fáj a feltétel nélküli létjogosultságom hiánya. „Meg kell térülnöm ahhoz, hogy szeressenek? Vagy, nem kell megtérülnöm ahhoz, hogy szeressenek?”
A kifejezés ezt a biztonságot tagadja meg tőlem. Ezért olyan hideg. És ezért fáj szinte személyesen.
Ráadásul az anyasebes ember gyakran nagyon erősen őrzi magában a gyermeki tisztaságot. Emiatt különösen érzékenyen reagál arra, amikor az emberi kapcsolatokat üzleti, biológiai vagy hatalmi nyelvre fordítják le. Nem egyszerűen „nem tetszik” neki — hanem valami mély emberi méltóság sérül benne. És az vagyok, sebesült. Már elég régen szembenéztem ezzel.
Van még valami ebben. Az anyaseb sokszor együtt jár azzal a belső félelemmel, hogy: „ha igazán meglátnának, talán nem lennék szerethető.”A „befektetési ivadék” pontosan ezt a rémet idézi meg: hogy a szeretet mögött talán mindig feltétel, érdek vagy elvárás áll.
Ezért könnyeztet meg. Nem a szó önmagában. Hanem az, amire belül rámutat.
Sok van ebben a kifejezésben még. Nézhetem más oldalakról is, olyanokról, amelyek nem az én belső világom.
A „befektetés” eredetileg gazdasági fogalom. Valamit azért teszünk bele — pénzt, energiát, időt —, hogy később hasznot hozzon. Hidegen kalkuláló logika.
Az „ivadék” pedig biológiai szó. Állatok szaporulatára használjuk leggyakrabban. Emberre mondva eleve tárgyiasító, lenéző árnyalata van.
A szókapcsolat provokatív ereje abból fakad, hogy kimond egy kellemetlen féligazságot:
az emberi kapcsolatokban néha valóban jelen van az önérdek, a várakozás, a „megtérülés” reménye. Normálisan ezt szeretet, felelősség és kötődés ellensúlyozza. A kifejezés viszont direkt lehántja ezeket, és meghagyja a nyers mechanizmust.
Nyelvileg is durva konstrukció. Nem véletlenül. Az „ivadék” szó ösztönösen leviszi az embert biológiai szintre, a „befektetés” pedig gazdasági szintre. A kettő együtt szinte szándékosan tagadja az emberi méltóságot. Ezért érzem benne az undort.
A „befektetési ivadék” mögött nem egyszerűen rosszindulat áll, hanem valamilyen kiábrándult emberkép. Olyan nézőpont, amely elvesztette a hitét az önzetlenségben.
Ezt a kifejezést olyan ember mondja ki, aki azt látja — vagy úgy érzi —, hogy: sok kapcsolat valójában érdekviszony; a szülőség sem mindig tiszta szeretetből fakad; az emberek gyakran „használják” egymást; a gyerek vállalása mögött státusz, biztonságvágy, társadalmi nyomás vagy önigazolás áll.
Van benne keserűség, sértettség, cinizmus.
A cinizmus nagyon gyakran csalódott idealizmusból születik. Az mond ilyeneket, aki valamikor hitt a tisztább emberi működésben, aztán túl sok önzést, manipulációt vagy érzelmi zsarolást látott.
A szó mögött többféle tapasztalat húzódhat: gyerekkori sérülés, társadalmi düh, antinatalista vagy erősen individualista világnézet, provokációs szándék, érzelmi védekezés.
A vizsgált kifejezés valójában többet árul el a beszélő lelkiállapotáról, mint a gyerekekről vagy a szülőségről. Többet mesél róla, mint rólam. Hiába vág a húsomba. Ő nem bízik a feltétel nélküli emberi szeretet tisztaságában. Ezért nyugtalanító. Nem sért, nem bánt meg, hanem hideg.
Boncasztalra teszi az emberi kapcsolatokat.
Vajon most én fekszem ott, vagy ő, aki kimondta ezt?