Vézna csemete voltam,
nem tudtam, miért születtem,
csak hogy a fény felé kell nyúlnom,
és hogy lenn, a mélyben, valami tart.
Gyökereim kérdezés nélkül kapaszkodtak,
a murvából is életet szívtam,
mert senki sem ígérte, hogy könnyű lesz,
de a lét nem alku.

Nem várt rám gondoskodás,
csak az eső, ha jött,
a nap, ha engedte magát.
És bennem valami mindig akart,
mindenáron élni,
csendben, mégis elszántan.

Így nőttem.
Nem siettem,
de nem is torpantam meg.
Lombot hajtottam,
törzsembe belenőtt a türelem.
Ma már nem hajlongok a szélnek,
csak beszélgetek vele.

Megtanultam csak úgy lenni,
nem kell támasz.
A világot nem kell elviselni,
csak benne gyökeret ereszteni.
És adni:
árnyékot, ha tikkad a nyár,
virágot tavasszal,
gyümölcsöt ősszel.

Az íz, mit teremtek,
nem diadal,
inkább mosoly,
egy szelete annak,
amit élni hívunk.