Színe a tűzpiros. Ezért írok róla. Már egy ideje tervezgetem a csakrák témakörét, de semmit sem tudtam megfelelő formába önteni. Aztán most történt valami, ami ide irányította a figyelmem.

Az egyik történés az, hogy a napokban szinte minden nap viselek pirosat és foglalkozom is ezzel. A másik a túlélés. Nagy túlélő vagyok. Biztos lábakon állok a földön és összefogott vagyok. A tennivalóim nem ezen a területen vannak, az biztos. Bármi történt is velem életem során, mindig feléledt a túlélő ösztönöm. Vannak kétségeim a gyökereimmel kapcsolatban, a kapcsolódásommal, a földdel, de ezek inkább tévhitek lehetnek.

Van elegendő erőm a túléléshez. Ez mindig is biztos volt számomra. Mint az is, hogy kizárólag önmagamra támaszkodhatok. Egészséges vagyok. Nem vagyok áldozat, habár volt idő, amikor annak éreztem magam. Felelősséget vállalok magamért, viselem, vállalom és elfogadom, hogy ez az én dolgom. Bízom a lehetőségeimben. Mindig vannak lehetőségek, magam döntöm el, hogy ebből mit vállalok, melyiket választom, merre megyek tovább.

Aztán eljuttattak hozzám nagyon régi fotókat, melyek a gyökereimhez visznek vissza. Nagyon kedvelem a régi dolgokat, az elődeimmel kapcsolatos információkat, képeket, dokumentumokat. Ezek pedig nagyon, nagyon régiek.

Az első fotó az 1890-es években készült. Zsoldi Lajos és Nagy Zsuzsanna esküvői képe.

Ez a későbbi fotó szintén őket ábrázolja. Nagyon tetszik a mosolygós tekintetük.

Idősek már a második világháború idején, amikor ez a kép készült. Nyolc gyerekük született. Az egyik az én apai nagymamám, Etelka.

Etelka Farkas Mihály felesége lett. Egy gyermekük született, Pál, az én édesapám.

Az utolsó képen a szüleim vannak. Amikor a kép készült, akkor lehettem 13 éves.