Minden ember tökéletlen, senki sem tökéletes. Nem tudunk tökéletesen működni, ilyen a világ. Nekem ez egy nagyon elfogadható, kedvelem a kis gyarlóságaink és másokéval kapcsolatban is van bennem egy kis megható együttérzés. Olyan nagyon szerethető az ember a kis tökéletlenségeivel!
A gyarló, ez a melléknév, egy tulajdonságot fejez ki, lelki, erkölcsi gyengeség, értékbeli fogyatkozás. Esendő voltunkat jelzi, gyengeségünket, silányságunkat. Valamit nem rosszaságból teszünk, csupán gyengeségből.
Vannak emberek, akik nem képesek saját tökéletlenségüket meglátni, elfogadni. A saját gyarlóságukat nem akarják, vagy nem tudják meglátni. Meg vannak olyanok is, akik túlzó elvárásokat támasztanak önmaguk felé. Tagadva a saját esendőségüket, aszkétikus szintre emelik az önmagukkal szembeni elvárásaikat.
Ma reggel hátfájással ébredtem. Biztosan nem a túl vékony takaró miatt a kellemesen hűvös éjszaka után. Hanem a magamra húzott eltúlzások miatt. Néha szembe találkozok olyan véleményekkel, életekkel, melyek sokkal megengedőbbek annál, amit én támasztok magam elé. Szinte már durva naivság, amit elvárok magamtól. Nem elvárok, megkövetelek. Kíméletlenül kemény és most nyomja a vállam megint. Majd beszakad a hátam a súlya alatt.
Utálom ezt az érzést, melyet már sokadszor érzek. Lazítani kellene rajta. Könnyíteni a súlyán. De a hogyan, az még nem megy, nem találom, nem lelem. Valahol ott legbelül kell kutatni, de vajon melyik zugban bújik el az a jellemi eltévelyedés? Miért ez a görcsös igyekezet? Ma már csak önmagamnak kell megfelelni. Miért is basáskodok akkor önmagam felett?
Ezek az emberi gyarlóságok, melyek most a látószögembe kerültek, teljesen megbocsáthatók. Csupán a túlélés és a megmaradás részei egy életben. Sőt, van az egészben valami egyszerű báj és szerethetőség. Megható érzelem a másik felé, amellyel megölelem az ő emberi valójában.
De, hogy én megtegyem a magam örömére, megnyugvására, boldogságára? Na, azt nem! Nem lehetek annyira gyarló! Csak a gyenge enged, az erős kitart. Én pedig erős vagyok, ha belegebedek is!