
Frici a számítógépasztalon ül, és engem bámul.
Nem tudom eldönteni, hogy a szeme sárga vagy zöld. Talán mindkettő. A fénytől függhet, vagy attól, milyen titkokat őriz éppen.
Kikerekedett szemmel néz. Átható, kutató a tekintete. Olyan erősen szuggerál, hogy minduntalan abbahagyom az írást. Zavarba ejt ez a figyelem. Mintha valamit tudna rólam, amit én magam sem.
Időnként felemeli az egyik mancsát. Egy pillanatra megtorpan a mozdulat, mintha tétovázna, aztán finoman megérint. Puha, meleg kis érintés. Közben egyetlen pillanatra sem veszi le rólam a szemét.
Vajon mit gondolhat?
A szobában zene szól. Operaénekesnőket hallgatok. Egy szívbemarkoló ária tölti be a levegőt, és ettől az egész jelenet különös hangulatot kap.
A macska néz. Az énekesnő énekel. Én pedig lassan már azt sem tudom, melyikükre figyeljek.
Eszembe jut a reinkarnáció.
Vajon ki lehetett Frici valamelyik előző életében?
Talán karmester. Egy öreg, kissé mogorva karmester, aki most is pontosan tudja, hogyan kellene megszólalnia annak a bizonyos magas hangnak. Felemeli a mancsát, hogy beintsen a zenekarnak, aztán bosszúsan észreveszi, hogy megint csak engem ér el.
Vagy egy operaénekesnő szerelmese volt? Aki estéről estére ugyanabban a páholyban ült, és lélegzet-visszafojtva hallgatta azt az egyetlen hangot, amelyért érdemes volt élnie.
Most felcsendül egy régi dallam, és valami megmozdul benne. Egy emlék, amelynek már nincs története. Egy érzés, amelynek már nincs neve.
Esetleg ő maga volt a díva!
Ez megmagyarázná a tekintetében bujkáló szemrehányást. Micsoda szemtelenség, hogy valaki más énekli az ő áriáját! Ráadásul én még figyelek is arra az idegen nőre!
Elmosolyodom.
Frici nem mosolyog vissza.
Csak néz tovább. Komolyan, rendületlenül, mintha a gondolataimban olvasna.
Aztán ismét felemeli a mancsát. Egy pillanatnyi tétovázás, és újra megérint.
Most valahogy másnak érzem ezt a mozdulatot.
Mintha nem is figyelmet kérne, hanem emlékeztetni szeretne valamire.
Mintha nem most látna először, hanem végre felismert volna.
Hát tényleg nem emlékszel rám?
Egy pillanatra megborzongok. Nem a félelemtől. Inkább attól a különös, megmagyarázhatatlan meghatottságtól, amely néha egészen váratlanul ér bennünket.
Az ária lassan véget ér.
Frici még mindig engem néz.
Én az énekesnő hangjában kerestem valamit, ő talán az enyémben. Mindketten figyeltünk valamire, amit nem egészen értünk.
Nem tudom, ki volt Frici előző életében.
De ha valaha ember volt, remélem, szerettem akkor is.
Mert most, ebben az életében, egészen biztosan szeretem.