Laikus okoskodás, nem több, de talán szórakoztat. Elgondolkoztam a társadalom szerkezetén, mert – egy: régen tanultam erről az iskolában; kettő: mintha a régi kategóriák ma már nem fednék a valóságot. Középréteg alig, fenn és lenn annál inkább – köztük egyre mélyebb szakadék. Persze, teljesen laikus vagyok ebben a témában, ez csupán játékos csapongás. Vedd is annak!

A társadalmi mobilitás mindig is izgalmas kérdés volt, pedagógusnak különösen, hiszen a munkám során esélyt adhatok a feljebb jutásra. Hiszek benne: az oktatás az egyik legnagyobb lehetőség a felemelkedésre. A minősége társadalmat formál. Egy-egy család életét is alapjaiban rendezi át, ha valaki képes magasabbra lépni.

A rendszerváltás idején közelről láthattam az intragenerációs mobilitás példáit. Egyszerre lett vállalkozó kisiparos, mérnök, portás és tanár. Nem mindenki boldogult, de sokan éltek a lehetőséggel. Akkor értettem meg igazán, hogy a felemelkedéshez nemcsak tudás kell, hanem kockázatvállalás, bátorság, sőt néha puszta vakmerőség. A humán tőke önmagában kevésnek tűnt, a szociális alkalmazkodás és a kapcsolatok jelentettek igazi értéket.

Később láttam, hogy a gyors felemelkedés nem egyformán alakítja az embereket. Voltak, akik nem tudtak mit kezdeni a hirtelen jött gazdagsággal, és a luxus felé fordultak, de kulturális értelemben megmaradtak ugyanott, ahol voltak. Mások ragaszkodtak régi szokásaikhoz, nem kívánták a drága hétköznapokat – nekik a biztonság volt a legfőbb nyereség. A kettő között számtalan árnyalat akadt, ki így, ki úgy értelmezte az „előrelépést”.

Ma azonban egy egészen más jelenséget látok. A társadalom felső rétegei mintha teljesen elszakadtak volna a többiektől. Nem keverednek, nem mozognak közös tereken, nem járnak olyan helyekre, ahol bárki más is megfordul. Nem is nagyon tudják megfogalmazni, milyen munkával, milyen értékteremtéssel jutottak ekkora vagyonhoz. Nem a tehetség, nem a szorgalom, nem a kockázatvállalás emelte őket magasra – csak a kapcsolati tőke. Az egyenesen a fellegekbe vitte őket.

Átlagpolgárból kastélylakóvá váltak, ám kulturális és intellektuális fejlődésük sokszor megállt ott, ahol indult. Elit elkülönülés, privát klubok, zárt közösségek – megszűnt a közös élményvilág az átlagemberrel. Nem lefelé estek ki a társadalomból, hanem felfelé: kivonultak belőle.

Kik ők hát?
– Fellegváriak: akik már csak a felhők fölött, a saját magasságaikban élnek.
– Érinthetetlenek: nem a társadalom taszította ki őket, ők maguk különültek el.
– Kivonultak: nem vesznek részt a hétköznapok közösségeiben.
– Túlvilágiak: akik más világban élnek, nem kíséri őket a közös sors.

Nekem a „Fellegváriak” a legpontosabb. A szó felidézi a középkori várakat: erődszerű magasság, ahonnan a bentlakók védve, de elszakadva éltek a köznéptől. A mai Fellegváriak hasonlóan élnek: védetten minden bajtól, de egyre inkább kiszakadva a közösségi létből.

A kifejezés így számomra a társadalmi mobilitás extrém formáját jelöli: amikor valaki olyan magasra jut a semmiből, hogy már nem is része annak a társadalomnak, amelyből elindult.

Talán csak a szegedi vár ásatásai ihlettek meg, ahol képzeletben régmúlt korok lakóit idéztem meg. Talán csak írói fantázia. De lehet, hogy valóság. Mindenesetre a Fellegváriak ma is fenn élnek, a saját várfalaik mögött. Odalenn pedig nélkü­lük is ketyeg az élet órája.