Fáj a torkom, lázam is van. Mégis várnak rám feladatok. Igyekszem mindenből kihozni a legtöbbet, amit ebben az állapotban lehet. Rajzfilm megy a háttérben, játékok szerteszét, amíg főzök. Iszom a sokadik gyógyteát, lenyelem a gyógyszert is. Fülelek a zajokra, félig kómásan próbálok mindent kézben tartani. Egy kis káosz, egy kis rend – az arány egészen elfogadható.

Aztán valahogy minden a helyére billen. A lakás nem omlott össze, az ebéd elkészült. A torkom még mindig kapar, de a testem most tűrhetően viselkedik. Megebédelünk, a gyerekeket hazaviszik. Jöhetne a jól megérdemelt pihenés. A gyógyulás első lépése: alvás.

De az emberi agy nem ilyen egyszerű. Nem kapcsol ki gombnyomásra.

„Csitt-csatt, csitt-csatt, kötöget a bálna,
bár hát ebben van ügyesebb nála…”

Mint egy elromlott zenélődoboz, zakatol a fejemben. Közben felbukkan egy gondolat az irigységről. Nem is tudom, honnan jött. Talán valami régi mondat kúszott vissza a tudat pereméről. Aztán meg: vígalom vagy víz alom? Pofánka húzta ki a dugót, vagy a vízipatkány?

Minden értelmetlen és mégis ismerősen ismerős. A rajzfilmek világa beette magát az agyamba.

„Csitt-csatt, csitt-csatt, kötöget a tigris,
nem megy túl jól, biztos ezért hisztis.
Két nagy tűvel kötöget egy sapkát,
mindegy, mondja, kicsi lesz, vagy nagy rá.”

A lázcsillapító lassan dolgozik. Behunyom a szemem. A légzésemre figyelek, talán az majd lehalkítja az elmém. Próbálkozom valami mantraszerűséggel:

Kacatok titkos vándorlása.
Rendezzünk egy bálat, ahol mindenki végre önmagának öltözik be.
Ez a gondolat megnyugtatóbb, mint a bénácska kötögető.

„Csitt-csatt, csitt-csatt, kötöget a róka,
irtó béna, bár nem tehet róla.
Már most látszik, ronda lesz a zokni –
nem baj, mondja, meg lehet azt szokni.”

Alszom egyet. Mire felébredek, a láz elillant, a torkomhoz gyömbérteát készítek. Hiszem, hogy az majd rendbe hoz. Közben még elidőzöm a meséken, rajzfilmeken. Nem olyanok, mint rég – más a ritmusuk, más a világuk –, de el kell ismerni: van bennük humor. És a humor, szerintem, az élet sója. Nélküle minden unalmas, szürke és túlzottan komoly. Márpedig az élet nem katonás menetelés. Néha botladozás, máskor szlalom a játékhalmok közt.

A lakás kissé lelakott – de fél óra alatt csodát teszek. Nem tökéletességre törekszem, hanem otthonosságra. Az életszakaszok változnak, én alkalmazkodom. Szeretem a rendet, de jobban szeretem, ha él a tér. Ahol laknak, játszanak, esznek, nevetnek – ott valami történik.

És az, hogy valami történik, az ad értelmet a napnak. A létnek. A létezésemnek.

Megnyugszom.