Egyszerűen három férfi játszik a hangszerén. Az utcán a járókelőknek, nem öltöztek ünneplőbe. Teljes átéléssel játszanak, mintha egy nagy koncert színpadán lennének. Három ember, három hangszer, és a dallam. Ezt hallgatom napok óta. Van benne számomra mondanivaló, valami, amit eléggé meg kell hallanom.

Az élet mikor milyen, változó, néha szélsőséges. Nem számít a színpad, csak játszani kell, tökéletesen, átéléssel és érzelmesen. Ha hull az eső, akkor sem állhatunk meg, nem lehet akadály. Tesszük a dolgunkat, haladunk, száll a dallamunk! Akik pedig néznek és tanulnak tőlünk, átélik létünk örömét. Átadunk valami mély és intim tudást, érzést, megélést, hogy szebbé tegyük az életük.
Napok óta hallgatom, sokszor, amikor csak tehetem, és kapaszkodok. Fogom a szép zene fonalát, hogy megtartson, segítsen egyensúlyban maradni! Megvannak az egyéni jellemzőim, nem mindenben vagyok jó és nem mindig érzek megelégedést. A magam dolgában viselem a döntést és a következményt. Enyém és kötelességem, magamért. Kerülöm, a mások helyett hozott döntéseket. Mert, ugye vannak, akik akár egy életen át sem tudnak magukkal mit kezdeni. Mindig várnak, valami külsőben reménykednek, valakiben, aki megteszi azt, mit nekik kellett volna.
Döntöttem. Valaki más életéről, helyette. Bármennyire okos és praktikus, a legoptimálisabb, nekem teher. Rajtam a súly, egy másik élet mázsája. Vajon, ő is ezt akarná? Vajon számára is ez a legjobb, vagy csak szubjektív, az enyém?
Megélem, átélem a tetteim súlyát, nem söpröm szőnyeg alá, szánok időt feldolgozni. Ne maradjon semmi fájó, kételyem sem legyen, jót tettem. Olyan, mint betegségből lábadozni. Milyen érdekes az elfogadás, amikor ezt önmagunkkal szemben kell megtenni!

Hallgatom tehát ezt a három férfit. Engedem, a dallam átjárjon és megnyugtasson. Nézem az esőt, ahogy lemossa őket, érzem az arcomon! Végtelen nyugalom és derű van ebben a játékban. Látom a gordonkás arcán szétterülő mosolyt, és elönt a derű engem is.

Legyen szép és kiegyensúlyozott napotok!