Vacsoraidő van. Itt a tányéromon egy szelet szép, érett sajt, jókora lyukakkal. Nézegetem, és közben egészen máshol járnak a gondolataim.

Sokféle gyógyító, útkereső terápián, önismereti próbálkozáson vagyok túl. Kerestem a válaszokat, kutattam a múltamat, igyekeztem megérteni a lelki sérüléseimet. Hittel tettem, mert mindig is kötelességemnek éreztem, hogy jól legyek. Nem csupán magam miatt. Nem akartam továbbadni a gyermekeimnek azokat a sebeket, amelyeket én örököltem.

Meg akartam szakítani egy láncot.

A családi titkok, elhallgatások, félig kimondott igazságok egész életemet átszőtték. Gyermekként nem értettem, mi történik körülöttem. Csak éreztem, hogy valami nincs rendben. Hogy vannak dolgok, amelyekről nem szabad beszélni, kérdések, amelyeket nem illik feltenni.

És ha nem kaptam választ, magamban kerestem a hibát.

Megkérdőjeleztem az érzéseimet, az emlékeimet, a saját valóságomat. Olykor még a létezésem jogát is.

Sok időbe telt megértenem, hogy nem minden bennem keletkezett seb az én hibám. Hogy mások hallgatása nem bizonyíték arra, hogy én látom rosszul a világot.

Szüleim halála óta mégis maradt bennem valami nyugtalanító érzés. Valami, aminek nem találom a helyét. Pedig annyi mindent megértettem már! Családállítást javasoltak. Azt még nem próbáltam. Vannak fenntartásaim, kétségeim. Vajon van még valami feldolgozatlan ott legbelül? Vagy egyszerűen a jelenben is újra meg újra felszakadnak a régi sebek?

Ezen töprengek a vacsorám fölött.

Eszembe jut az egyik gyermekem, aki kicsi korában nem volt hajlandó megenni az ilyen szép, lyukacsos sajtot.

Egérsajtnak nevezte.

Hiába magyaráztam, hogy azok a lyukak nem egérjáratok, ő bizony undorodva nézte. Szinte láttam a szemében az apró egereket, amint keresztül-kasul rágcsálják a sajtot.

Most valahogy én is így látom az életet.

Van egy szép nagy sajtom. Az életem. Benne az örömeim, a szerelmeim, a gyermekeim, a munkám, az alkotásaim, a megélt boldogságom. És vannak benne lyukak is.

Titkok, elhallgatások, kimondatlan igazságok. Mások döntései, amelyek engem is érintenek, de amelyekből éppen engem hagynak ki.

Mintha apró egerek rágnának járatokat a valóságomba.

A legnehezebb nem is mindig az, amit eltitkolnak. Hanem az, amit a hiányzó igazság helyére képzelek. A találgatás, a kételkedés, az örökös kérdés: vajon jól láttam, jól éreztem, jól értettem?

És egyszer csak megint magamban keresem a hibát.

Pedig már tudom, milyen könnyen megbetegítheti a lelket az állandó bizonytalanság. Milyen fárasztó mások helyett is gondolkodni, megfejteni azt, amit ők nem hajlandók kimondani.

Nézem a sajtot a tányéromon.

Tele van lyukakkal. Mégis szép, érett, finom sajt. Nem romlott meg attól, hogy lyukak vannak benne. Csak a gyermekem képzeletében vált ehetetlenné.

Talán az életemmel is így van.

Nem kell minden titkot megfejtenem, minden elhallgatás mögé benéznem. Nem kell mások igazságára várnom ahhoz, hogy higgyek a sajátomban.

A hiányzó válaszok nem teszik semmissé azt, amit megéltem. Mások titkai nem vehetik el az életem értékét.

Hiszen a sajt sem a lyukaiból áll.

Hanem abból a sok jóból, ami körülveszi őket.

Mosolygok, és levágok belőle egy falatot.

Finom. Nagyon finom.