Vannak ínyencségek, melyekhez ritkán jutok hozzá. Nehezen érhető el, nem mindig kapható, szóval ritka alkalom. Ma a Molnár Dixieland Band koncertjén voltam, melyet Garay Márta emlékére rendeztek. Zenészek, akik zenésztársuk emlékére sok vidám zenét játszottak nekünk. Nem egy hagyományos búcsú volt ez, mert a vidámság, az életigenlés és a zene ünneplése hatotta át.
Nekem nem újdonság ez a zenei stílus, de rég nem voltam hasonló koncerten. Élveztem nagyon az este minden percét.
A dixieland a dzsessz zene egyik stílusa. A szegedi Molnár Dixieland Band Magyarország legrégebben fennálló, legismertebb és legelismertebb, nem Budapesthez kötődő jazz-formációja. A zenekar 1964-ben alakult egyetemistákból, amatőr zenészekből.
 Ma színpadra álltak és emlékeztek, mi pedig ez alatt nagyon vidámak lettünk. Mert ezt a zenét nem lehet mozdulatlanul ülve hallgatni. Megmozgat és elragad. A lábam mozog és dobog a padlón, és nem is érzékelem, amikor a kezem már tapsolja is az ütemet. Vérpezsdítő egy ilyen koncert.
A zenei stílus jellemzője, hogy habár mindenki ugyan azt a számot adja elő, végig szabad és önmaga lehet. Minden hangszer kap lehetőséget, hogy megmutassa magát. Amíg szólózik, a többi kicsit háttérbe szorul, de nem némulnak el, támogatják őt. Az éppen szólót játszó sem elnyomni akarja a többit, csupán megmutatkozik. Egy teljesen szokatlan formáció ez, amelyben mindenki szabadon mozog és mégis egy nagy és közös produkció része. A mai világban szinte alig látni hasonlót.
Meglepő élmény volt, annak ellenére, hogy ismerem, szeretem, és sokat hallgatom is. Most, a pódiumon látva őket, gyönyörködve a produkcióban, egy teljesen újszerű élményben volt részem. Olyan ritka már ez az érzés! Szabadon, egymás mellett, egymásért, boldogan és vidáman.
Sokkal több ilyen koncert kellene!