A választás közeledtével egyre gyakrabban kérdezem magamtól: miféle nép vagyunk?
Olyanok, mint a vezetőink – vagy a vezetőink lettek olyanok, mint mi?

Elődeink nem voltak szelídek, amikor a becsületről beszéltek. Tudták, hogy az nem dísz a kabáton, hanem tartás a gerincben. Nem lehet félretenni vasárnapra, és nem lehet eladni hétköznap.

Ma mégis mintha alku tárgya lenne minden. Igazság, szó, felelősség. Mintha megszoktuk volna, hogy ami bűn, az csak addig az, amíg hatalom nem lesz belőle.

Pedig a szabadság nem hangos szólam, hanem bátorság kérdése.
Ahogy Bibó István mondta:
„A demokrácia ott kezdődik, ahol az emberek nem félnek.”

De van egy határ. Kell, hogy legyen.
Mert ha már azt is elfogadjuk, hogy „mindenki így csinálja”, akkor nemcsak a törvények omlanak össze, hanem mi magunk is.

A becsület nem többségi döntés kérdése.
Nem attól lesz igaz, hogy hányan tapsolnak hozzá.

„Az ember végül nem azt kapja, amit akar, hanem amit eltűr.” – írta Márai Sándor.
És mi már túl sok mindent tűrtünk el.