Tudod, hogy én emlékszem a babakocsidra?
Mély volt és fehér. Sírtál, amikor eladták.
Nem tudom, miért.
Kendőt kötöttek a fejedre,
sötét melegítőnadrágot adtak ránk, és sírtál.
Aztán, én is sírtam egyszer, egy apai pofon miatt,
ültél némán velem, fogtad a kezem,
az orrom vérzett.
Mi ketten akartunk játszani,
és bizony, zavartak az öcséink.
Egyforma babáinkat a nagymamánk adta.
Csak egy játékot kaptunk, és azzal
egy gyerekkort átjátszottunk.
Az esküvőmre piros ruhát vettél,
én a tiéden ott sem lehettem,
a kisbabámmal nem mehettem.
Mondogatom magamban,
elment a testvérem…
De hová, hol keressem?
Mi az, hogy elment?
Itt hagyott?
Mi lesz most már velem?
Lettem testvértelen?
Az időt vissza kellene fordítani,
így nagyon vértelen,
nem tudok mást, mint belül ordítani.
Ballag az idő könyörtelen,
maradtam üres, könnytelen.
Nem maradt más,
csak te és a babakocsi
egy fényképen.