"A zen szerint, ha eldobod a tudást - és ebben a tudásba mindent beleértek: a nevedet, az identitásodat, mindent, mert ezeket másoktól kaptad -, ha mindent eldobsz, amit másoktól kaptál, akkor lényed egy teljesen más minőséget nyer: az ártatlanságot. Ez a személyed, a személyiséged keresztre feszítése lesz, melyet majd az ártatlanságod feltámadása követ. Újra gyermekké válsz; újjászületsz." Osho

A folyamatos változás, mert semmi sem állandó, a fejlődésünk mozgását is jelenti. Mindig újabb tudások rakódnak ránk, és ugyan így, kopnak is le, amik elavultak. Ez egy kis belső munka, de sokat jelent a jól létünknek. Amikor pedig eljutottunk egy magasabb szintre önmagunkban, megjelenik egy kis ártatlanság. Na, nem az a gyermeki! Hanem egy pozitívabb látásmód. Amikor jót gondolok mindenkiről, minden helyzetben. Egy csöpp félreértésből nem csinálok azonnal konfliktust.

Nem kell már minden, sőt, sokat sem akarunk. Belső békét, nyugalmat, kis csöndes teret, ami elfogad. A legtöbbünknek ez meg is van, de sokan leülnek a televízió elé, és amikor felállnak, fröcsög belőlük a világfájdalom. A külvilág azt erősíti, mond meg a tutit, kritizálj, gyűlölj, mindenki hibás. Ha belépek egy ilyen helyre, lakásba, közösségi térbe, a testem azonnal a menekülési útvonalat keresi. Mindenki elfelejtett önmaga lenni?

Pici lakásomban gyakran elmegyek az előszoba tükör előtt. Nem tudom elkerülni sem. Néha aztán belepillantok, és látom a tekintetemen a különbséget. Magasabb a rezgésem, vagy alacsonyabb. Annyira nyilvánvaló a különbség, hogy nem is értem, miért mérgezik magukat sokan szándékosan?
Kaptam dorgálást a felmenőimtől, hogy milyen felelőtlenség nem követni folyamatosan a világ eseményeit. Szóval, felelőtlen vagyok, az voltam mindig is. Szerintük. A világ eseményei azonban nem a médiában esnek meg, legfeljebb az ruházza fel azonnal ítéletekkel és véleménnyel.
Voltam szemtanú valamikor, amiről aztán a média is értesítette a világot. Sem a személyek, sem a hely, semmi nem volt ugyan az. Csak egy csöpögő véleménygombóc lett a valóságból. De, a nagy események a világban, azok sem lesznek jobbak, ha naponta órákon át nézem és hallgatom a tudósításokat. Attól nem leszek jobb! Talán, ha kifejezem a szolidaritásomat valahogyan! De azt nem a fotelben ülve hisztérikusan kiabálva teszem.

Akkor vagyok a közösség építésére, ha nyugalmat sugárzok, békében élek, empátiával vagyok, segítek, ahol tudok. Egy adomány például, segít, de a televízió nézése, az biztosan nem.
Hazafelé gyalogolva, végig az járt a fejemben, hogy nagyon sok a jó ember a világban, a szép dolog, a csoda. Sajnos, ezt azok nem látják, észre sem veszik, akik fején ott a fekete szemüveg.