Néha, amikor több a kavics előttem, legyőz a melankólia. Valami olyan életunalom, elveszettség, ami visszahúz. A francba, megint! Akadály és akadály, meg bajkeverő útvesztés! Meddig kell még ezekkel küzdeni?

Eltart néhány órán, esetleg napon át, amíg lenyom a súly. Sajog a hátam, vállam, térdem a teher alatt. Sok helyzetben nem maga a feladat a nehéz, hanem elviselni az aktuális ügyintéző, alkalmazott, mester, vagy bárki más rosszindulatát, segítségre való képtelenségét, a maga kínját.

Azt hiszem, az visel meg a legjobban, amikor tudom, van megoldás, de az íróasztal mögött ülő nem segíteni akar, hanem kiadni magából a saját szenvedését. Hogy éppen én vagyok előtte, az véletlen. Neki mindegy. De nekem nem!

Aztán váratlanul felállok, mint annyiszor már életem során, és szálába szedem a sorsot.

Az első lépés: a mosoly!

Nekem az nagyon nehéz. Nem tudok automatikusan szépen mosolyogni. Lásd a fotóim! Amikor azonban átesek ezen a kis nehézségen, és megszerzem a fülig érőt, azonnal kezdenek kiegyenesedni a görbületek.

Hihetetlen ereje van a mosolynak! Erőn felüli!

Meglátom magam futólag a fali tükörben, és megnyugszom. Ettől kinyílik az elmém, megindulok a rendeződés felé. Persze, peregnek tovább az események, másokkal is találkozom. Amint az arcomra tekintenek, határozottabb kézzel nyúlnak a szerszámokhoz. Megoldják a lehetetlent. Megteszik a megtehetetlent. Megjavítják a javíthatatlant.

A mosolyom ereje, ami kihúzott a kétségbeesésből, megbabonázza az esemény többi résztvevőjét is. Néha csak azt az egyet bánom, hogy ilyenkor nincs fotósom, aki végre elkapná azt az igazi profilképet! Ami nem művi, nem erőltetett, hanem igazi.

Igyekszem a világhoz alkalmazkodni, inkább kártyát használok, nem készpénzt. Nagyon sajnáltam ma ezt a tényt! Két mester mesteri munkát végzett: gyorsan, alaposan és tisztán. Én meg bután kaparásztam a tárcámban, mert borravalót kívánt a helyzet. Nem túl sok bankjegyet találtam, hát pironkodva azt tukmáltam rájuk.

Igazán nem vagyok híve az ilyesminek, de amikor egyik akadékoskodó jön a másik után, hát nem hagyhatom jutalom nélkül azt, aki egyszerűen teszi a dolgát!

Legközelebb, amikor megint sok lesz előttem a kavics, belenézek a tükörbe. Ha mást nem is tudok rögtön megjavítani, a mosolyomat még elővehetem.

Aztán majd meglátjuk, mire képes.